Az ember élete során azokat a képeket látja, amiket Isten mutat neki az elméjén keresztül. Az ember agyában van egy egészen apró látóközpont, ahol ezek a képek elektronikus jelek összességeként jelentkeznek. Minden ezekből a jelekből tevődik össze. Hiába van eredetije a külvilágban ezeknek a képeknek, az ember csupán azokkal a képekkel áll kapcsolatban, amik az elméjében születnek meg. Isten, a külvilágot úgy teremti meg számunkra az elménkben, mintha tükörkép lenne, mi pedig mindezt lelkünkkel szemléljük, ami Isten tulajdona, Hozzá tartozik, az Övé.
A lelkünk az, aki látja, hallja, érzi a külvilágot és birtokába veszi azt. Ha az ember végiggondolja, hogy Isten ezeket az érzeteket a lelke számára teremti meg, akkor rögtön megérti azt is, hogy a dolgok lényege nem az anyagban rejlik, hanem a lélek szintjén. Teljesen egyértelmű, hogy a lélek irányítja és tartja felügyelete alatt az anyagot. A lélek az, ami érez és az érzetek fényében ölt alakot az anyag, vagyis a testünk és a környezetünk. Egy darab hús vagy csont nem képes a szomorkodásra, nem tud szeretni, nem lelkesül föl, nem hozhat döntéseket, nem rendelkezik értelemmel és nem is ítélhet. A lélek az, aki érez, gondolkodik, dönt, aki megpróbál mindig a lelkiismeret hangja szerint cselekedni, aki örül. Az ember lelke, amit sajátjának tart és azt mondja rá „én”, valójában Isten lelke. Magasztos Urunk a Koránban így szól: „Aki jól csinált meg mindent amit megteremtett, és aki először agyagból formázta meg az embert, aztán utódait (spermából); hitvány folyadékcseppből alkotta” (Korán, 32:7-9) Isten, értelmet és tudatot adott az embernek, akit tökéletes teremtéssel hozott létre, látást és szívet adott neki és belélehelt a Lelkéből. Isten, végtelen tudásával és teremtő erejével olyannyira tökéletesen végzi el teremtő munkáját, hogy egyes emberek – a próbatételnek megfelelően – azt mondják erre a lélekre, amit kaptak, „ez én vagyok”.
Az emlékezet a próbatétel része
Az ember emlékezete hihetetlenül gazdag és mindenféle részletet képes magában tartani. Isten az emlékezetet pillanatról pillanatra, múlt és jövő összességeként teremti meg az ember számára. Ez az emberi létezés minden percére érvényes. Most például Ön ezeket a sorokat olvassa, pár perc elteltével pedig ez a cikk egy emlékként elfoglalja a helyét az Ön emlékezetében. Megmarad az emlékezetben, amit Isten teremt az Ön számára, talán néhány napig, hónapig vagy évig és időnként az Ön eszébe jut majd. Ha Ön megpróbálja felidézni a múltbéli eseményeket, valószínűleg sok minden az eszébe jut. Az is lehet, hogy sok esetben teljesen lényegtelen részletek elevenednek meg Ön előtt. Ha sok év telt is el, az Ön emlékezetében még ott él az első nap, amikor iskolába ment, a játékok, amiket a barátaival játszott, az öröm, amit akkor érzett, amikor megpillantotta egyik kedvenc játékszerét, ez mind-mind ott van egy-egy pillanatnyi emlékképként. Számokkal ki sem tudja fejezni, mennyi minden történt Önnel az élet során. Ezek az események, amikre Ön azt mondja „emlékek”, alkotják az Ön emlékezetét. Minden megélt pillanat ennek az emlékezetnek a része lesz. Ezért van az, hogy egyesek kisajátítják a lelküket és azt hiszik, hogy a lelkük az övék, de tévednek. Amikor felidézik emlékeiket és azt mondják „ott boldog voltam, akkor azon a napon egész fellelkesültem, így meg így éreztem”, akkor abban a hitben mondják ezt, hogy ők maguk voltak, akik átélték, de nem így van.
Ezen a világon az ember próbának vettetik alá, ennek szükséges részeként Isten, az Ő végtelen tudásával megteremti számára az emlékezetet, és a próbaközeget – hiba nélkül. Aki a Korán ájáinak fényében tekint az egyes eseményekre, az észreveszi a teremtés nagy titkait és úgy él, hogy tudatában van a próbaközeg csodálatos voltának. Aki viszont úgy él, hogy nem törődik a Korán erkölcsi tanításával, gondatlansága miatt nem is tud az Isten teremtette hatalmas igazságokról.
Minden érzés, ami lelkünkben megszületik, Isten halhatatlan lelkéhez tartozik
Isten teremtő ereje végtelen, ez abban is megnyilvánul, hogy Isten azt az érzést is megteremti az emberben, mintha a lélek az emberhez magához tartozna. Aki ilyen formán ismeri a teremtés lényegét, annak számára ez egy csodálatos dolog, a próbatétel csodálatosságának egyik aspektusa. Ha a szeretetre gondolunk, amely fűt minket, már az is nagy áldás, hogy oly erősen magunkénak érezzük. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szeretet forrása Allah, Ő az, aki szeret. Minden érzés, ami szívünkben megszületik, Isten örökkévaló lelkéhez tartozik. Aki szeret, örül, gondolkodik, irgalmat gyakorol, gyengéd, sajnálatot érez, szereti a szépet, aki mindig tudja, mi a jó, aki afelé hajlik, ami helyes, aki hallgat a lelkiismeret hangjára, az a Lélek, amiről Isten azt mondja, hogy belélehelte az ember testébe.
„Kérdeznek téged a lélekről. Mondd: ’A lélek az én Uram igéjéből való. Ám csak kevés tudás adatott néktek.’” (Korán, 17:85)
„Aki jól csinált meg mindent amit megteremtett, és aki először agyagból formázta meg az embert, aztán utódait (spermából); hitvány folyadékcseppből alkotta” (Korán, 32:7-9)
