„Igehirdetés ez az embereknek, és hogy intés legyen az számukra, és tudják, hogy csupán Ő az egyetlen Isten, és hogy szívleljék meg azok, akiknek eszük van!” (Korán, 14:52)
Amikor a Koránt olvassák, csendben kell lenni
„És amikor a Koránt hirdetik, hallgassatok oda és legyetek csendben! Talán könyörületre leltek.” (Korán, 7:204)
Ez az ája egyértelműen jelzi, hogy nem csupán szép viselkedés, ha valaki csendben van és hallgat, amikor a Korán szól, hanem ugyanakkor Isten által kötelezően előírt cselekedet is. Az ája folytatása pedig azt jelzi, hogy ha a hívők pontosan betartják ezt a parancsolatot, az eszköz lehet számukra abban, hogy megbocsátást nyerjenek.
A Korán Isten Szava. Nem csupán Isten Személyét kell félelemmel teli tisztelettel övezni, hanem ugyanígy tisztelni kell a Szavát is. E tisztelet első lépése az, ha valaki – amint meghallja Isten Szavát – elhallgat és odafigyel arra, amit hall. A Korán tisztelete elengedhetetlen, legyen az arab szöveg vagy bármilyen más nyelvű értelmező fordítás.
Ha valaki olyan közegben kezdi el hangosan Isten ájáit olvasni – anélkül, hogy ezt a szándékát jelezte volna a többieknek –, ahol mindenki el van foglalva valamivel, az előidézheti, hogy a többiek figyelmetlenségből akaratlanul is az ája parancsa ellen cselekszenek. Ezért nem helyes, ha az ember úgy olvassa Isten Szavát, hogy ehhez nem teremtette meg a megfelelően tiszteletteljes közeget.
Vannak olyan helyek, ahol fontos Istenszolgálatként illetve az Istenfélelem jeleként tartják számon, ha – miközben mindenki valamivel foglalatoskodik és senki sem figyel oda – a háttérben, kazettáról vagy a rádióból folyamatosan a Korán szól. Holott a Korán „dicsőséges” szó, amit tisztelettel kell hallgatni, minden egyes szavát nagyon figyelmesen. Olyan szó, amit észben kell tartani, el kell rajta gondolkodni és tanulni kell belőle, követni kell.
Elfordulás az üres dolgoktól
„És akik az üres fecsegésre ügyet sem vetnek.” (Korán, 23:3)
Minden cselekedet, ami nem Isten megelégedését célozza, a Korán hangsúlyozza ezt, üres cselekvés. Hiábavaló cselekedet lehet még az is, ha valaki a Koránban megparancsolt nagyon fontos Istenszolgálatot nem Isten tetszésének elnyeréséért, hanem megszokásból végzi el, vagy mert akkor éppen könnyű neki, vagy ha csak azért teszi, hogy megússzon valamit, ami fontosabb, de nehezére esik megtenni, illetve ha csak azért tesz meg valamit, mert mindenki megteszi. Számos olyan napi szintű Istenszolgálat van a Koránban a hívők számára, ami kötelező. Ezen túl pedig egy hívő úgy tölti el az idejét, hogy az a leghasznosabb legyen az Iszlám számára; olyan dolgokat tesz meg, amikkel a leginkább elnyeri majd Isten elégedettségét, és úgy kell fejlesztenie saját magát, hogy a leginkább profitáljon ezekből a dolgokból.
Nagyon fontos az egyes dolgok közötti elsőbbségi vagy sürgősségi sorrend is. Ha az ember elhalasztja azt, amit egy bizonyos időben meg kellene tennie, az veszteséghez vezethet mind erőfeszítését mind idejét nézve. Hiszen akkor meg sokkal szükségszerűbb és fontosabb dolgok adódhatnak. Mindezzel együtt, egy hívőnek nem szabad megelégednie azzal, hogy elfordul a felesleges dolgoktól, mindig figyelnie kell arra is, hogy jócselekedetébe ne avatkozzon bele az énje, továbbá két dolog közül mindig azt kell előnyben részesítenie, ami sokkal inkább elnyeri Isten elégedettségét.
Adakozás abból, amit szeretünk
„Nem érhetitek el a jóságot mindaddig, amíg nem adakoztok abból, amit szerettek. Bármit is adakoztok, afelől Allah Mindent Tudó!” (Korán, 3:92)
Az, hogy mennyire értékel az ember valakit vagy valamit attól függ, hogy mekkora áldozatot hozott azért, hogy megkaphassa. Mivel semmi sem lehet értékesebb Isten tetszésénél és kegyelménél, egy igazi hívő egyetlen pillanat alatt képes elfogadni, ha bármi, amit megszerzett, kicsúszik a kezéből.
Lehet úgy, hogy az ember rengeteget adakozik, óriási szolgálatokat tesz és folyamatosan átadja magát az Istenszolgálatnak. Lehet, hogy vallásilag is nagy tudású. Ha azonban a kellő pillanatban nem tud elszakadni valamitől, amit szeret, nem tudja azt Isten útján feláldozni, az azt jelenti, hogy hitében gyenge, és nagy hiányosságai vannak, hiszen azt a dolgot fontosabbnak tartja, mint Isten tetszését. Bármilyen cselekedetről legyen is szó, ez az ember nem fogta fel a lényeget, azt hitte, jót cselekszik s közben cselekedetei hiábavalóak voltak. Az igazhívő viselkedése nem ilyen, az igazhívő ha elveszít valamit, azért nem szomorkodik, sőt örül, és eszközt lát ebben arra, hogy Istenhez közeledjék.
