Egy botlás, ami örök veszteségbe sodorja az embert: a „majd később megteszem”-logika

„Na majd ha ötven éves leszek, akkor elkezdek imádkozni”, „Na csak érjek el egy bizonyos kort, majd elvégzem az istenszolgálataimat, most fiatal vagyok, az életformám ezt nem teszi lehetővé” - ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat mindannyian hallottunk már a környezetünkben. De vajon mi áll e mögött, milyen téves megközelítés? Miért halogatják az emberek az életbevágóan fontos kérdéseket? Vajon tudatában vannak-e az örökké tartó büntetésnek, ami felé ez az ártatlan kifogásnak tűnő megközelítés, - „majd később megteszem” - , húzza őket?

A lelkiismeret mindig a helyes irányt mutatja meg az embernek. Vannak azonban az emberek között olyanok, akik ahelyett, hogy a jót követve szellemileg, lelkileg kiegyensúlyozott életet élnének, elfojtják lelkiismeretük hangját és azt választják, ami nehéz. Ők, miközben „a sátán nyomdokait követik” azt állítják, a helyes úton járnak. Mindenféle kifogással élnek, ami nem felel meg a vallásos értékrendnek. Az egyik ilyen kifogásuk, amivel szándékosan elnyomják a lelkiismeretüket az, hogy úgy döntenek a dolgokról, majd később megteszik őket.

Mi az, amiről az emberek azt állítják, hogy később majd megteszik?

Azt mondják, majd később elvégzik istenszolgálataikat

Egyes emberek, akik nem bírják kellőképpen felfogni, mi is a vallás tulajdonképpen, milyen értékeket képvisel, azt állítják, hisznek Istenben és hisznek a Koránban, de azt mondják, istenszolgálatuknak majd idős korukban fognak eleget tenni. A legtöbb ember időskorára halasztja az istenszolgálatnak olyan formáit, mint a zarándoklat vagy az ima.

Ezek az emberek, valójában tudják, mi lenne a helyes és azt is tudják, hogy ha engedelmeskednének annak, amit a lelkiismeretük parancsol nekik, akkor egész életvitelüket át kellene alakítaniuk. Ha valaki őszinte lelkesedéssel fog neki imádkozni, akkor – Isten ígéretének megfelelően – lelkiismerete sokkal érezhetőbben súgja majd meg neki, milyen az a viselkedés, ami illik a vallás értékrendjéhez. Az egyik ájában így szerepel az, hogy az ima a jó felé irányítja az embert:

„És hirdesd azt, amit sugallatként kaptál az Írásból! És végezd el az istentiszteletet! Az imádság eltilt attól, ami hitvány és elvetendő. Ám még fontosabb az Allahról való megemlékezés. Allah tudja, mit cselekszetek.” (Korán, 29:45)

Nagyon sokan tudják ezt az igazságot, valamilyen ürüggyel azonban megpróbálnak kibújni az istenszolgálat felelőssége alól. Nem tagadhatják meg, hiszen Isten határozottan megparancsolta ezeket a dolgokat, csak éppen mindről azt ígérik maguknak és környezetüknek, hogy majd később foglalkoznak velük.

Azt állítják, majd később követik a Korán értékrendjét

A halogatás nem csak az istenszolgálatnak szól. A mindennapok során is akadnak olyan események, amikor a lelkiismeret a helyeset sugallja, de az ember nem engedelmeskedik neki. Vannak, akik úgy gondolkodnak: „Most ez még legyen így, aztán legközelebb majd kijavítom”. Néhány példa a halogatásra:

Például amikor valaki tudja, hogy a felesleges időtöltés nem helyes, mégis órákig ül a televízió előtt és olyan műsorokat néz, amiknek semmi hasznuk nincsen az illető számára, mondván „Ma még hadd nézzem meg, aztán többet nem nézem.” Az órákig tartó TV-nézéssel elvesztegeti idejét, amit olyasmivel is tölthetne, ami Isten tetszésére van.

Vagy amikor valaki tudja, hogy a pletykálkodást Isten a Koránban megtiltotta, mert helytelen viselkedés, ennek ellenére mégis pletykálkodik, és azt mondja, majd később felhagy vele.

Vagy például valaki tudja, hogy a tisztaság nagyon fontos istenszolgálati forma, mégis halogatja a takarítást és azt mondja: „Na ma még jó lesz ez így, aztán holnap majd alaposabban kitakarítok.”

Aki nem tiszteli a másik fél jogát a kereskedelemben, csak arra törekszik, hogy ő maga minél több haszonra tegyen szert, az azt mondja: „Most még maradjon ez így, aztán legközelebb majd igazságos leszek”. Mivel egyetlen célja abban a pillanatban az, hogy a lehető legtöbb pénzt keresse meg, tudatlan módon halogatja a tisztességes és igazságos viselkedést, amit pedig a kereskedelemre nézve Isten megparancsolt.

Ide sorolható az az eset is, amikor valaki úgy dühbe gurul, hogy felettébb sértő szavakat vág a másik ember fejéhez vagy esetleg tettlegességig ragadtatja magát. Nem győzi le haragját, hanem azt mondja: „Most sem tudtam visszafogni a haragomat, de majd legközelebb uralkodok az indulataimon.”

A példákat tovább lehetne sorolni. Minden említett helyzetben az a közös, hogy az illető tudja, mi lenne a helyes, mert lelkiismeretének hangja megmondja neki, mégis későbbre halasztja. Magasztos Urunk, a Korán ájáiban felfedi előttünk, hogy az Utolsó Ítélet Napján az ember szembesülni fog azokkal a dolgokkal, amiket elmulasztott:

„Azon a napon csak az Uradnál van biztonságos hely. Azon a napon megtudja az ember, hogy mit küldött előre, és mit mulasztott el.” (Korán, 75:12-13)

Mi az oka a ennek a későbbre halogatom-felfogásnak?

Az emberek attól tartanak, hogy elesnek az evilág kellemes dolgaitól: Vannak emberek, akik főleg az istenszolgálatot halogatják, s ennek legfőbb oka az, hogy azt gondolják, ha a vallás értékrendje szerint folytatnák életüket, minden evilági élvezettől meg lennének fosztva. Ez kétségkívül a sátán cselszövése, mellyel azt akarja elérni, hogy az emberek ne a Korán értékrendje szerint éljenek. Isten, a Koránban több helyen is tudtunkra adja, hogy a hívőkre ezen a világon is és a túlvilágon is kiterjeszti az áldásait:

„…Akadnak az emberek között olyanok, akik azt mondják: ’Urunk! Add meg nekünk már az evilágon (az osztályrészünket)!’ Ám az ilyen embereknek a túlvilágon nem lesz osztályrészük! Vannak azonban olyanok közöttük, akik azt mondják: ’Urunk! Részeltess minket jóban az evilágon és részeltess jóban a túlvilágon (is), és óvjál meg minket a (Pokol) tüzének kínjától!’ Ők megkapják osztályrészüket (a túlvilágon) aszerint, mire tettek szert (az evilágon). Allah gyors a számvetésben.” (Korán, 2:200-202)

Ahhoz, hogy valaki a szó valóságos értelmében élvezni tudjon valamilyen áldást, lelkileg nyugodt állapotban kell lennie. Ha valakinek a lelke nyugtalan, akkor bármi veszi is körül, semmit sem tud élvezni. Így aztán óriási hibát követnek el azok, akik nem hallgatnak lelkiismeretük szavára, hanem inkább eltelnek az evilági élettel, vagy akik halogatják, hogy
lelkiismeretük parancsa szerint cselekedjenek.

Nem gondolnak arra, hogy a halál bármelyik pillanatban utolérheti őket: Csak azok halogatják a dolgokat, akik nem gondolnak a túlvilágra és a halálra, és nem látják magukhoz közelinek Isten ígéretét, vagyis ezt a két nyilvánvaló igazságot. Először is, az ember nem tudja, mikor, hol és hogyan fog meghalni. Talán van olyasvalaki, aki most ezt a szöveget olvassa és biztonságban érzi magát. De miközben olvas, hirtelen bármi történhet vele. Vagy az is lehet, hogy fél órával azután, hogy ezt a pár sort elolvasta, karambolozik a kocsijával vagy megcsúszik és lezuhan a lépcsőn és meghal. Isten azonban határozottan tudtunkra adja, hogy amikor az ember meglátja maga előtt a halál angyalát, akkor bánni fogja már, amit elmulasztott és azt fogja mondani: „Bárcsak mindezt (az elmulasztott dolgokat) megtettem volna!”. Erről a megbánásról, amit szavakkal le sem lehet írni és amelyből soha nem lesz visszatérés, a Korán így ír:

„És azon a napon a vétkes az öklét harapdálja és (azt) mondja: ’Bárcsak a küldöttel választottam volna utat! Ó jaj nekem! Bárcsak ne választottam volna ezt és ezt barátnak! Bizony, eltántorított engem az intéstől, miután az eljött hozzám!…’” (Korán, 25:27-29)

Az igazi büntetés a túlvilágon sújtja az embert: Sok embert félrevezet az is, hogy Isten igazi büntetéssel nem ezen a világon sújt, hanem a túlvilágra tartogatja azt. Ha Isten minden lelkiismeretlenségért azonnal megbüntetné az embereket, akkor az emberek egyetlen alkalommal tudnának ebben a kérdésben hibázni, és többé nem tennének ilyet. Nem szabad, hogy megtévessze az embereket, hogy Isten nem büntet azonnal a lelkiismeretlen viselkedésért, hiszen a túlvilágon mindennek meglesz a méltó fizetsége, hiánytalanul. Isten, az egyik ájában így említi ezeknek az embereknek a helyzetét:

„Vajon nem láttad azokat, akiknek megtiltatott az, hogy titokban összebeszéljenek, s aztán ismét azt teszik, amitől eltiltattak, és titokban összebeszélnek egymás között a bűnről, az ellenségeskedésről, és a küldött iránti engedetlenségről? Amikor hozzád jönnek, olyanformán üdvözölnek téged, ahogyan Allah nem üdvözöl, és maguk között azt mondják: ’Miért nem büntet meg bennünket Allah azért, amit mondunk?’ A gyehenna elég lesz nekik: abban fognak sülni. Szörnyű sors!” (Korán, 58:8)

„Hanem a halasztás ráadás a hitetlenségre…” (Korán, 9:37)

Vannak, akik – valószínűleg mivel nem gondolnak a túlvilágra –, mindenféle hazugsággal és kifogással megpróbálják elnyomni lelkiismeretük hangját. Ettől talán egy időre megnyugszanak, és elmenekülhetnek – még ha csak egy rövid időre is – az igazságtól, amit a lelkiismeret hangja sugall nekik. Ám azoknak a sorsa, akik kibúvót keresnek és lelkiismeretük hangját elnyomják, az egyik ájában így szerepel:

„Azon a napon, amikor nem használ a vétkeseknek a mentegetőzésük. Átok lesz rajtuk és szörnyű lakhely lesz az övék.” (Korán, 40:52)

Az ember teendője az, hogy minden napot, amit Istentől kap, próbáljon meg az Ő tetszése szerint eltölteni, a lehető legszebb módon, a Korán erkölcsi értékeinek megfelelően. Jól meg kell gondolnia, hogy ha mindig azt mondogatja „majd később megcsinálom”, azzal az örök büntetésbe taszítja magát, és őszintén óvakodnia kell ettől a magatartástól.

Az embernek nem szabad elfelejtenie, hogy miközben ha igyekszik és erős akaratú, akkor Isten engedelmével elnyerheti a Paradicsomot, addig a lustaság és a halogatás veszélybe sodorja evilági és túlvilági életét egyaránt, elveszítheti általa mindkettőt. Ha az ember halogat valami jó dolgot (ami hasznos), amiatt olyan veszteség érheti, amire nem is gondolt. Aki viszont nem halogatja a dolgokat, az mindig előbbre jár, és látni fogja, hogy lelkileg nagyon rövid idő alatt éretté vált és mély hitre tett szert.
Az időben végzett, nem halogatott istenszolgálat, a késlekedés nélküli szép viselkedés a muszlim ember számára nyereségnek számít. És legfőképpen, egy-egy eszköz abban, hogy az illető hívő kimutassa alávetését, szeretetét és hitét Magasztos Urunk felé.

A neves Iszlám vallástudós Imám Ghazali is említi munkájában, hogy a halál közel van az emberhez, és az embernek talán nem is lesz lehetősége arra, hogy megvalósítsa mindazon terveit, amiket a jövőre nézve elgondolt:

„Hány olyan ember van, aki levegőt vesz anélkül, hogy kifújhatná, mert a halál hirtelen ott terem és elragadja. A helyzet az, hogy az életed valójában csupán egyetlen lélegzetvételnyi; nem is egyetlen nap vagy egyetlen óra! Ne szalassz el egyetlen lélegzetvételnyi időt sem, engedelmeskedj Allahnak és bánd meg a bűneidet Neki! Mert talán elér téged a halál, még mielőtt még egyszer levegőt vehetnél! (İmam Gazali, Cennete Doğru, (Yedi Geçit), Minhacü'l-Abidin, 118. o.)