A tekintet adja az arc valódi jellegét és fontos szerepet játszik abban, hogy felmérjük a másik ember lelkiállapotát, szellemi szintjét, személyiségét, jellemének felépítését. A hívőknek, akik őszinte hittel kötődnek Istenhez, nyugodt a tekintetük, természetességet sugároznak. Akik viszont nem hisznek Istenben, vagy a hit még nem mélyült el a szívükben, azoknak a tekintete fagyos, élettelen és rögtön észrevehető felszínességük.
Ha azt a kifejezést halljuk „olyan egyszerű ember”, többnyire olyasvalaki jut eszünkbe, aki tájékozatlan, hiányzik belőle a hozzáértés, tudatlan, nem tudja hol hogyan viselkedjen, hogyan beszéljen, kapkod. Pedig ha valaki „egyszerű”, az nem csak a felsoroltakat jelenti, hanem ennél tágabb értelemben is használatos: felületes-sivár-egyszerű. Az effajta egyszerűség nem csak azt jelenti, hogy valakiből hiányzik a hozzáértés vagy elmaradott. Ez alapvetően jellemhiba, mely abból fakad, hogy az ember nem képes oly módon felmérni az Isteni Végzetet, ahogyan kellene. Ez a jellemhiba abban mutatkozik meg, hogy az ember nem fogta fel eléggé azt, hogy Isten határtalan erővel rendelkezik, és nem egészen sikerült megértenie, mi az élet valódi értelme. Ez a fajta egyszerűség-felületes hétköznapiság már meggyökeresedett az illető egész gondolkodásmódjában és a dolgokhoz való hozzáállásában és kihat az egész életére. Az ilyen ember döntései, beszéde, de legfőképpen a tekintete, melyben látszik, hogy nem őszinte, arról árulkodnak, hogy az illető egy hétköznapi-egyszerű ember.
A tekintet árulkodik az ember jelleméről
Egy hívő tekintete, aki hisz Istenben, fél a túlvilágtól, tiszta szívvel ragaszkodik Istenhez, első pillantásra mély alázatot, alávetést és érettséget tükröz. Látszik az illetőn, hogy távol tartja magát az evilági vágyaktól és már érett ember, tekintete azt sugallja, hogy elégedett Istennel. Okos és tudatos, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy Istenbe vetett hite nagyon erős. Mohammed próféta (s.a.w.) az egyik hadíszban azt mondta: „Azok a legértelmesebbek és leginkább tudatosak, akik sokszor megemlékeznek a halálról és a legmegfelelőbb módon készülnek a halál utáni (életre).” (Ibn Mádzse, 10. kötet, 540.o.)
Az a hívő, akinek már erős a hite, nem próbál úgy nézni, ahogy az nem természetes. Az ő tekintete – mély Istenhitéből fakadóan – alázatos és biztonságérzetet keltő, olyan emberé, aki példás viselkedésű, Istenfélő, vallásosságában határozott. Tekintete éles és van benne valami tiszteletet parancsoló.
Míg a hívők arca mély értelmet sugároz, az egyszerűbb szellemi síkon mozgó embereké éppen ellenkezőleg: van bennük valami tompa élettelenség. Még ha meg is próbálják leplezni felszínes viselkedésüket, tekintetük azonnal elárulja őket. Például míg a muszlimok szeme él, kifejezve érzelmeiket, boldogságukat és lelkesedésüket, addig az egyszerű-hétköznapi emberek szeme fénytelen. Hiába nagyon is kifelé forduló, dinamikus vagy éppen beszédes az illető, tekintetében üresség és hidegség van, mely abból fakad, hogy az illető nem tudja felfogni Isten magasztos voltát és azt, hogy ez a világ múlandó.
A Korán hírt ad arról, hogy a tekintet hűvösségében nagy szerepe van annak, hogy az ember szíve nincsen Istennel, azaz az illető óvatlan-nemtörődöm.
„Ők azok, akiknek Allah lepecsételte a szívüket, a hallásukat és a látásukat. Ügyet sem vetnek ők (semmire).” (Korán, 16:108)
Ezek az emberek akármennyire is igyekeznek értelmesen nézni, tekintetük mindaddig nem sugároz elmélyültséget és tudatosságot, amíg nem hisznek Istenben – őszinte muszlimként. A viselkedéskultúra, amiben (felnőttek és) élnek többnyire nem törődik a vallással és szűklátókörű, ezért megakadályozza, hogy a benne élők elérjék a valódi szépséget, mely azonnal feltűnik és ámulatba ejti az embert. Éppen ellenkezőleg, ez a rendszer visszataszítóvá teszi az embert és olyan személlyé formálja, akinek a tekintete is zavaró és a viselkedése is. Az ilyen ember tekintetében nem tükröződik az a fajta értelem, ami arra indítana másokat, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek, beszélgessenek vele, vagy értékeljenek együtt egy helyzetet.
A tekintet árulkodik a felszínes viselkedésről:
A gúnyos tekintet
A felületes-egyszerű emberek, hogy leplezzék saját ostobaságukat, megpróbálnak minden helyzetben találni valamit, amit ki lehet figurázni vagy viccelődni lehet rajta. Ezekkel az emberekkel nem lehet komoly dolgokról beszélni, gúnyos és lenéző tekintetük nagyon zavaró. Ahelyett, hogy nyíltan, egyenesen kimondanák, amit gondolnak, a kifigurázást választják, kigúnyolják a másik embert, de ezzel valójában saját magukat járatják le. Az ilyen ember tekintete mögött többnyire egy olyan gyenge jellem rejtőzik, aki nincs abban a helyzetben, hogy másokat kinevessen, sőt nagyon sok dolgot nem képes igazán felfogni, még annyira sem, mint azok, akiket kinevet.
Egy olyan ember, aki tiszta szívvel hisz Istenben, nem tartja magához illőnek, hogy lekicsinylően nézzen másokra vagy lealacsonyítóan viselkedjen másokkal. Mindig tudatában van annak, hogy Isten Színe előtt gyenge, ezért nem válik arrogánssá, sosem esik ebbe a jellemhibába. Istenfélelmének és lelkiismeretének köszönhetően mindig őszinte. Egy őszinte muszlim tekintete értelemről, emberségről, melegségről, őszinteségről és barátságosságról árulkodik. Megbízhatóságot, kimagasló erkölcsösséget közvetít a másik ember felé. Egy őszinte muszlim, aki a Koránt követi, engedelmeskedik Isten parancsainak és tartózkodik attól, amit Isten megtiltott, a Koránnal összhangban cselekszik. A Magasztos és Mindenható Isten a Koránban azt mondja azoknak a helyzetéről, akik rágalmaznak, gáncsoskodnak (vagyis felvonják szemöldöküket és lealacsonyító pillantásokkal illetnek másokat):
„Jaj minden rágalmazónak, gáncsoskodónak.” (Korán, 104:1)
Információközlés a tekintettel
Akik hitetlenek és modortalanul viselkednek, azok amikor hozzájuk hasonlókkal vannak egy társaságban, akkor tekintetükkel, szemöldökük vonogatásával más-más jelentéstartalmú üzeneteket közvetítenek egymás felé – attól függően, hogy milyen közegben vannak és milyenek a körülmények. Ezek a pillantásokkal történő jelezgetések és utalgatások hol a társaság egy másik tagjának kigúnyolására irányulnak, hol pedig valami olyan jelentéstartalom kódolt közvetítésére, mely ellenkezik a Korán szellemiségével. Isten, a Korán által tudomásunkra hozta, hogy a gúnyolódás, a jelzésértékű egymásra pillantgatás, valamint az egyéb hang nélküli jeladások, amiket ezek az emberek használnak, azoknak is sajátja, akik bűnt és gonoszságot követnek el:
„A bűnösök folyvást kinevették a hívőket. Amikor elhaladtak mellettük, kacsintottak egymásnak. (Korán, 83:29-30)
Helyzettől és cselekvéstől függő pillantások
Aki nem követi a Koránt, az nem értheti meg az egyes események hátterében rejlő bölcsességet és jót. Ezért napközben gyakran felidegesedik, sír, elszomorodik, féltékenykedik vagy gyűlölet fogja el. Az ilyen viselkedés nem illik a Korán szellemiségéhez. Aki nem követi a Koránt, annak érzelmei, lelkiállapota tükröződik az arcán is. Ha például pletykál, ami amúgy is egy nagyon rossz szokás, beszéd közben még hunyorít is a szemével. Ugyanígy ha valamin csodálkozik, meglepődik, szemét tágra nyitja úgy, hogy egészen visszataszítóvá válik. Ha pedig titkos beszélgetésbe elegyedik hasonlóan felszínes-egyszerű barátaival, egyfolytában pásztázza tekintetével a környezetet.
Az értelmes ember képes saját magát egy kívülálló szemével látni és bírálni. Felméri, hogy viselkedésében mi az, ami nem igazán pozitív és változtat rajta. Egy felszínes-egyszerű ember viszont nem képes ilyesfajta önértékelésre. Ha valaki figyelmezteti nyomorúságos szellemi állapotára és arra, milyen is a tekintete, rögtön védekező pozíciót vesz fel és azt állítja, hogy amit csinál, az teljesen normális. Az ilyen ember nem tud különbséget tenni természetes viselkedés és szánalmas szerepjátszás között. Persze az ember szeme kikerekedhet, amikor valamin nagyon csodálkozik, és tekintetében megcsillanhat az érdeklődés. De mi most nem erről beszélünk, hanem inkább azokra az emberekre gondoltunk, akiknek a reakciója, mimikája messze távol áll a normálistól, illetve arra, hogy ezek az emberek sajátos taktikaként alkalmazzák az arc- és szemjátékot. Úgy tesznek, mint aki csodálkozik, pedig nem is csodálkoznak vagy feleslegesen aggodalmas pillantásokat vetnek. Környezetüket fürkészik miközben pletykálnak és kíváncsiskodnak. Röviden: úgy tekintenek az emberre, hogy közben a hibáit kutatják… Ez nem emberhez méltó és nem elfogadható viselkedés. Ellenkezőleg, ez óriási óvatlanságra-nemtörődömségre és alacsony szellemi szintre utal. Egy olyan muszlimnak a tekintetében, aki erős hittel kötődik Istenhez és tudja, hogy Isten minden pillanatban látja őt, tudja, hogy mit csinál, mit mond, és aki tudatában van annak, hogy próbára van téve, nem látunk ilyesmit. Aki viszont környezetét kémleli az elfelejti, hogy Isten látja őt és „észleli” a tekinteteket. Az egyik ája azt mondja:
„A tekintetek nem észlelik őt, ám ő észleli a tekinteteket. Ő az éleselméjű, akinek mindenről tudomása van.” (Korán, 6:103)
Egy másik ájában Isten arra hívja fel a figyelmünket, hogy ahogyan az ember titkos gondolatai sem maradnak rejtve Isten előtt, úgy egyetlen pillantása sem marad rejtve előle:
„Ismeri a szemek alakoskodását és azt, amit a keblek elrejtenek.” (Korán, 40:19)
Isten mindent lát
Az az ember, aki őszintén hisz Istenben, aki tudatában van annak, hogy a túlvilágon el fogják számoltatni és aki pontosan ügyel arra, hogy Isten tetszését keresse, távol marad a felszínes-egyszerű viselkedés minden formájától. Szívét és lelkiismeretét mindig tisztán tartja. Komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy úgy éljen, ahogyan Isten a Koránban megparancsolja. Távol tartja magát mindattól, ami esetleg nem nyeri el Urunk tetszését. Aki úgy határoz, hogy hátat fordít annak a viselkedéskultúrának, amiben felnőtt és szándéka az, hogy őszinte lesz Istenhez, annak el kell távolodnia attól a rendszertől, ami eddig meghatározta a viselkedését, annak minden szennyével együtt. Meg kell bánnia Isten előtt, ahogyan viselkedett, majd komoly elhatározással meg is kell mutatnia, hogy elhagyta korábbi magatartását és eztán az Iszlám szellemiségnek-erkölcsnek megfelelően akar élni.
Az evilági élet a próbatétel helye és a túlvilági élethez viszonyítva nagyon rövid. Ezért az embernek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy Isten próbára teszi őt, ismeri minden tettét, minden szavát és ezzel a tiszta tudattal kell cselekednie. Az a romlott rendszer, amiben az illető korábban élt, amivel azonosult és amit alkalmazott, nem fontos. A lényeg az ember utolsó döntése, utolsó állapota, amellyel Isten felé fordul és az Ő megelégedését keresi. Isten a Koránban hírül adja, hogy a helytelen viselkedés elhagyása és a bűnbánat az őszinte muszlimok sajátja:
„És akik, ha valami szégyenletes dolgot követnek el, vagy saját maguk ellen vétkeznek, akkor megemlékeznek Allahról és vétkeik megbocsátásáért esedeznek - és vajon ki bocsátaná meg a vétkeket, ha nem Allah? -, és akik nem átalkodnak meg (bűnös) cselekedetükben - tudván, (hogy az bűn).” (Korán, 3:135)
A felszínes-egyszerűség teljes mértékben ellenkezik a Korán szellemiségével. Tisztátalanság ez, olyan romlott viselkedéskultúra, ami megakadályozza az embert abban, hogy muszlimként, erkölcsösen éljen. Ám bármennyire is igyekszik az ember, hogy elrejtse felületes-egyszerűségét, tekintete azonnal elárulja őt.
Természetesség?
Egy hívő ember szemében, aki környezetére úgy tekint, hogy abban Isten megnyilvánulásait keresi, és aki szeretné megérteni a teremtésben lévő bölcsességet és szépséget, legyen szó akár az élőkről, akár élettelen dolgokról, azonnal tükröződik mély tudatossága, koncentrált figyelme és éleslátása. Az őszinte ember viselkedése mindig természetes, belülről fakadó, és ez a természetesség igen pozitív hatással van a többi emberre. Az őszinte ember tekintete, beszéde, stílusa, arcjátéka nagyon természetes és hatásos.
A muszlimokat nagyon érdekli és örömmel tölti el, ha Isten megnyilvánulásaival találkoznak. Akik pedig egyszerű szellemi síkon mozognak, az eseményeket úgy értékelik, mintha azok Istentől függetlenek lennének (tanúsítjuk, hogy Isten tökéletes, mentes minden hiányosságtól és mindenek felett hatalmas). Megfeledkeznek arról, hogy minden dolog Isten ellenőrzése és felügyelete alatt van, ez pedig tekintetük ürességében nyilvánul meg.
Mesterkéltség?
Az egyszerűség azt jelenti felszínesség és mesterkéltség, ami abból fakad, hogy az ember nem képes a lelkét a Korán szellemiségében pallérozni, nem akar Istenhez közel lenni és nem akarja az Ő tetszését keresni-elnyerni. Ezért viselkedése és gondolkodásmódja is felszínes és hamis-mesterkélt lesz. Ez a felszínesség abban mutatkozik meg, hogy az illető nem képes felfogni, hogy Isten ereje határtalan, nem képes felfogni a körülötte lévő dolgok és a világ dolgainak hátterében álló bölcsességeket és az élet valódi értelmét. Ezek az emberek beszédükkel, állapotaikkal és tetteikkel, az egyes események kapcsán tanúsított reakcióikkal, arcjátékukkal, de leginkább tekintetükkel árulják el magukat.
