Az irigység olyan viselkedészavar, ami sok emberben komoly károkat okoz, Isten a Koránban meg is tiltja. Így aztán a hívők kerülik ezt az érzést, életükben elégedettek azzal, amit Isten megadott nekik.
Az irigység rendellenes magatartás, melynek oka az emberek evilághoz való ragaszkodása. A Koránban Isten hírül adta, hogy az emberben megvan ez a tulajdonság: „Az [emberi] lélek [azonban] hajlamos a kapzsiságra…” (Korán, 4:128) És hírül adta azt is, hogy az embernek meg kell magát tisztítania a rossztól, és akkor megmenekül: „Valóban, üdvözült az, aki megtisztította [a lelkét].” (Korán, 91:9) Ha az ember nem így tesz, akkor a rossz, ami énjének része, a pusztulás felé viszi őt, a Korán ájái ezt egyértelműen megfogalmazzák: „S bizony kudarcot vallott az, aki beszennyezte azt.” (Korán, 91:10) Az irigység károkat okoz az emberben, aki büntetést szenved el irigykedése miatt. Ez egyértelműen bemutatja, hogyan valósul meg az evilági életben a pusztulás, amiről az ája beszél.
Abban a közösségben, ahol az emberek tudatlanok, teljesen másképpen tekintenek az irigységre, mint ahogyan azt a Korán leírja. Úgy gondolják, az irigység olyan emberi vonás, aminek kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden emberben meg kell lennie, és furcsállják, ha valaki azt állítja magáról, ő egyáltalán nem irigy. Ők maguk, mindenkire irigyek környezetükben: féltékenyek arra, ha valaki sikeresebb, mint ők, vagy ha szebb vagy tehetségesebb, mint ők, és arra is, aki tehetősebb, sőt, még a gyerekeikre is féltékenyek.
Az irigység ellentmond a Korán erkölcsének
Az irigy emberek nem örülnek más emberek jóságának, szépségének vagy sikerének, hanem zavarja őket. Ha jó éri az illetőt, akire féltékenyek, többnyire elégedetlenek, dühösek lesznek. Indulatuk odáig fajulhat, hogy kárt akarnak okozni a másik embernek. Isten, a Koránban hírül adta a hívőknek, hogy „keressenek oltalmat Istennél az irigykedők rosszától”:
„Mondd!: ’Oltalmat keresek a pirkadat Uránál, annak rossz voltától, amit teremtett, s az éj rossz voltától, amikor beáll, s a csomókba fújó nők (boszorkányok) gonoszságától, s az irigy gonoszságától, amikor irigykedik.” (Korán, 113:1-5)
A hívők tudják, hogy ez a tudatlan emberek által normálisnak tartott, sőt dicsért jellemvonás, valójában taszító. Ők nem irigykednek egymásra, hanem büszkék egymás jó tulajdonságaira, jóságára, szépségére, és azért fohászkodnak Istenhez, hogy hittestvéreik még több áldásban részesüljenek. Aki a Korán szellemisége szerint él, az nem is viselkedhet másképpen. Ugyanakkor vannak olyan emberek is, akik azt mondják, hisznek, ám mindennapi életük gyakorlatában még nem tükröződik ez a viselkedés úgy, ahogyan kellene. Ezek az emberek nem fogadják el az irigységet, ahogyan a tudatlan közösség teszi, és nyíltan nem védelmezik, előfordul azonban, hogy énjük enged a kísértésnek. És vannak helyzetek, amikor szerintük az irigység elfogadható, és nem ellenkezik a Koránnal. Ezek az emberek becsapják saját magukat. Például szeretnék, ha a hívők közül is kiemelkednének a szeretet, a barátság, vagy a megbízhatóság terén – ez egy elfogadott és a Koránnak megfelelő vágyakozás. Ilyen helyzetben a Korán szellemiségének megfelelő viselkedés az, ha valaki büszke arra, hogy a másik ember nálánál szebben viselkedik, és ő maga is szeretne úgy viselkedni. A hívő jellemében nincsen helye az irigykedésnek. Azok az emberek viszont, akikről fentebb szóltunk, olykor összekeverik a vágyakozást az irigykedéssel.
Ezek az emberek végül is mind jól ismerik a vallás diktálta erkölcsöt, ezért nagyon is jól meg tudják különböztetni egymástól a jót és a rosszat, s hogy mi a helyes és mi a helytelen. (Harun Yahya, Kuran Ahlakı)
A Korán ájái és a lelkiismeretük sugallja nekik, mi az, ami irigységből, és mi az, ami megengedett vágyakból származik, ennek ellenére becsapják magukat. Különféle taktikáik vannak erre, és ez mind azért van, mert nem elég őszinték. Lehetőségük volna a boldog életre, csak a viselkedésükre kellene odafigyelniük, ahogyan a hívők teszik, ám ők mégis inkább elszenvedik a tudatlanság okozta kellemetlenségeket, anélkül, hogy tudatában lennének. Szenvednek, mert nem tudnak megelégedni azzal, amit Istentől kaptak, és mert képtelenek hálát adni és boldogan élni.
Egyetlen módja van annak, hogy az ember kitörjön e nyomasztó lelkiállapotból: mindent a Korán ájái szerint kell megítélnie. Aki így gondolkodik az rájön, hogy minden szépség és a javak igazi tulajdonosa Isten. Urunk mindezt azért bocsátja különféle formákban az emberek javára, hogy próbára tegye erkölcsüket. Mivel a hívő ember ezen igazságok fényében cselekszik, minden, ami szép, gyönyörűséges áldássá válik a számára. Isten, az egyik ájában azt mondja:
„Ne áhítozzatok az után, amivel Allah előnyben részesített egyeseket közületek mások fölött! A férfiaknak megvan a részük, amit ők szereztek, s a nőknek [is] megvan a részük, amit ők szereztek. [Ne irigykedjetek egymásra], hanem kérjétek Allahot [adjon nektek] az Ő kegyéből! Allah minden dolog tudója.” (Korán, 4:32)
Természetesen minden ember más és más, és az emberek minden tulajdonságukat, minden áldást Istentől kapnak, a világok Urától. Akár hiányosságainkra gondolunk, akár kimagasló tulajdonságainkra, ez mind evilági életünk próbatételeinek részét képezi. Hiányosságaink arra ösztönöznek bennünket, hogy fohászkodjunk Istenhez, és olyan emberré váljunk, aki őszintén kívánja a Paradicsomi Kertet. Jó tulajdonságaink pedig hálánkat fogják gyarapítani, ugyanakkor áldások is, emlékeztetők, hogy próbáljuk óvni magunkat a hálátlanság érzésétől.
