Ő Allah, Akin kívül nincs más isten, a Király, a Szentséges, a Békesség, a Biztonságot adó, a Megóvó, a Hatalmas, az Óriási és a Büszke. Magasztaltassék Allah! (Mennyire fölötte áll annak), amit társítanak (Mellé)!” (Korán, 59:23)
Annak hátterében, hogy az ember elbízza magát Istennel szemben, nem veti alá magát Neki az áll, hogy az ember saját magát Istentől független lényként látja, azt hiszi, bizonyos tulajdonságai saját magából erednek, vagyis magának egy „ént” tulajdonít. (Magasztaltassék Isten) Jóllehet, ez nagyon torz felfogás. Ha az ember egy pillanatra megáll és elgondolkodik, könnyen láthatja, hogy nem saját erejéből jött erre a világra, nem tudja, mikor fog meghalni, nem ő választotta meg saját erejéből azokat a tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezik. Megérti, hogy – saját testét is beleértve – minden, amije van múlandó és végül semmivé lesz.
Mindez nyilvánvalóan bizonyítja, hogy az ember rendkívül gyenge, valójában semmi sem az övé és semmit sem ő tart ellenőrzése alatt. Mindezen tények fényében egyértelmű, milyen ostoba viselkedés, ha az ember elbizakodottá válik Istennel szemben. Az embernek inkább el kellene fogadnia Isten hatalmasságát, azt, hogy mindent a semmiből hozott létre, Isten az, Aki minden lehetőséget megad az embereknek és mindenféle tulajdonságokkal ruházza fel őket. Bármikor visszaveheti mindazt, amit adott. Az embernek el kell fogadnia, hogy minden élőlény halandó, az egyetlen, aki örökké él, Isten. Az ember igazi tulajdonosa Isten és az ember Neki kell, hogy alávesse magát.
A Korán, tanulságos példaként említi a kert tulajdonosainak esetét, akiket büszkeség töltött el amiatt, amire szert tettek, míg végül Isten „Dzsebbár” tulajdonsága megmutatta nekik, mennyire gyengék is ők, és ők beismerték hibájukat. A Korán leírja, mi történt a kert tulajdonosaival, miután megesküdtek, hogy a következő napon korán szüretelik le kertjeiket:
„...És - miközben aludtak - Urad sújtó (büntetése) sújtotta azt. És reggelre olyan lett, mintha leszüretelték volna.” (Korán, 68:19-20)
„Amikor meglátták azt, azt mondták: ’Bizony, alaposan eltévedtünk! Sőt! Ki vagyunk fosztva!’ Aki a legmérsékeltebb volt közöttük, azt mondta: ’Nem mondtam- e néktek, hogy miért nem magasztaljátok (az Urat)?’ ’Dicsőség Urunknak!’ - mondták: ’Vétkesek voltunk.’ S egymáshoz fordultak, s kölcsönös vádaskodásokkal illették egymást. ’Ó jaj nekünk!’ - mondták. ’Bizony, áthágtuk a határokat. Ám Urunk tán jobbat ad nekünk cserébe helyette. Urunkhoz fohászkodunk.’ Ilyen volt a büntetés. A túlvilág büntetése azonban még súlyosabb. Bárcsak tudnák!” (Korán, 68:26-33)
