* Hogyan befolyásolja a Sátán az elővigyázatlan embert, amikor helyesnek akarja feltüntetni szemében az egyedüllétet?
* Milyen kifogásokkal él egy elővigyázatlan ember, hogy egymaga maradhasson?
* Mi a Sátán valódi célja akkor, amikor az ember egyedül akar maradni?
* Mit tegyen az a hívő, akit lelki gondok gyötörnek?
Az emberek többnyire azt hiszik, ha valami problémájuk van, arra az a legjobb orvosság, ha „egyedül” maradnak. Megpróbálnak azonnal messzire kerülni attól a helytől, ahol éppen vannak, és igyekeznek egy olyan helyet találni maguknak, ahol egyedül lehetnek. Ha éppen a munkahelyükön dolgoznak, vagy kint vannak valahol az utcán, sietnek haza. Ha barátaik körében múlatták az időt, hirtelen rohanni akarnak. Ha otthon tartózkodnak családjuk körében s ekkor szembesülnek valamilyen konfliktus helyzettel, rögtön berobognak a szobájukba. Ha mindenhol van valaki, utolsó mentsváruk a mosdó, ide menekülnek, mert úgy gondolják, itt senki sem láthatja őket. Ez egy jó búvóhelynek tűnik, akár vendégségben vannak, akár a munkahelyükön. Bármilyen nehéz is egy talpalatnyi üres helyet találni éppen, ők okvetlen próbálnak elvonulni.
Nincsenek tudatában annak, hogy akkor, abban a pillanatban egyáltalán nem használ nekik, ha egyedül maradnak, mert nem ettől fog megszűnni a problémájuk. Ha valaki megkérdezné tőlük, miért is szeretnének egyedül lenni, ők maguk sem tudnák megmondani ennek az okát. Hiszen ilyenkor az alapvető problémát inkább az jelenti, hogy „szeretnének elmenekülni a tudatos gondolkodás elől”. Mert ha valaki van mellettük, akkor folyton ügyelniük kell a viselkedésükre, következetesen kell cselekedniük, ahogyan az elfogadott. Csak akkor tudnak „lazítani”, ha egyedül maradnak és nem kell efféle dolgokon (mint következetes viselkedés) törni a fejüket. Azt hiszik, hogy ha elmenekülnek a gondolkodás elől, akkor megnyugszanak.
Ha valaki egyedül akar lenni, azzal előhívja a Sátán tevékenységét
Ha az ember azért akarna egyedül maradni, hogy valóban komolyan elgondolkodjon valamin, hogy magába szálljon, gondolatait szebb és jobb irányba terelje, hogy Istennél keresve menedéket Isten segítségét kérje, imádkozzon Hozzá, az természetesen nagyon is helyénvaló magatartás lenne. Isten, a Koránban sok helyütt ezt a hozzáállást parancsolta meg. Az elmélyüléshez persze nem feltétlenül szükséges az egyedüllét, de ha a cél ezzel az Isten felé fordulás, akkor így már indokolt magatartás lehet.
A helyzet viszont az, hogy az emberek általában – és erre írásunk elején is utaltunk – csak akkor keresik az egyedüllétet, ha nehézségeik vannak, ha vágyaik (egójuk) vezérlik őket. Azért akarnak egyedül lenni, mert nem képesek úgy átgondolni a Korán jeleit, ahogyan kellene, nem képesek lelkiismeretükre hagyatkozni, hanem az elvonulást menekülésnek tekintik: menekülnek a többi ember elől.
Ha pedig egyedül maradnak, akkor az első, aki közeledni fog hozzájuk, az első, aki hasznot akar húzni ebből a helyzetből a Sátán lesz. A Sátán hatására az illető eltávolodik a lelkiismeretétől és az egója karmaiba kerül, ami aztán megpróbálja elfeledtetni vele, milyen a Korán erkölcsi értékrendje szerinti helyes gondolkodás és megpróbálja megakadályozni, hogy az illető úgy viselkedjen, ahogyan az Isten szemében a legjobb. Ehelyett olyan dolgokba próbálja meg belevinni az embert, amik nem a Korán erkölcsi normái szerint valók. Azon igyekszik, hogy az illető érzelgős, következetlen legyen, ne érezze magát biztonságban, ne lelje meg a lelki békéjét, hanem helyette reménytelenség, szomorúság töltse el, hiábavaló fantáziálásokkal töltse az idejét és rosszkedvű legyen. Elfeledteti vele, hogy ha Isten nem akarja, a világon egyetlen porszem sem mozdulhat meg, és inkább azt hinti el az ember gondolataiban, hogy a dolgokat az emberek irányítják. Becsapás ez, mellyel a Sátán azt akarja elérni, hogy az illető haragudjon a környezetében lévő emberekre, a barátaira, a családjára, hogy gyűlölje őket, féltékeny legyen rájuk, megsértődjön azon, amit ők mondanak, s így viselkedése messze ne olyan legyen, mint amilyet a Korán tanít.
Milyen kifogásokat talál az ember, hogy egyedül lehessen?
Ha figyelmesen vizsgálódunk azt látjuk, hogy az eddigiekben említett személyiség igen gyakran megelevenedik a tévéfilmekben, sorozatokban vagy a regények lapjain. Sokan vannak, akik gyermekkoruktól fogva rokonságuk, családjuk vagy barátaik körében is sokszor találkoztak ezzel a karakterrel. Mivel az embereket ebbe az irányba befolyásolják (szinte erre szocializálták), s mivel az emberek nem használják az értelmüket és az Isten által kinyilatkoztatott vallást mellőzve élik mindennapjaikat, később hajlamosak lesznek arra, hogy bizonyos helyzetekben ők maguk is úgy viselkedjenek, ahogyan környezetüktől látták.
Fontos tulajdonsága ezeknek az embereknek, hogy senkinek nem engedik, hogy magányukat megtörjék. Kifogásokat keresnek, néha azt mondják betegek, máskor azt, hogy kialvatlanok, megint máskor pedig azt, hogy dolgozniuk kell, így igyekszenek minél hosszabbra nyújtani az egyedüllét állapotát.
S hogy mit csinálnak, amikor végre sikerült egyedül maradniuk? Valójában „semmit sem akarnak kezdeni magukkal”. Csak meg akarnak szabadulni attól, hogy gondolkodjanak, hogy használják az értelmüket, a logikájukat, hogy annak módjaival foglalatoskodjanak, hogyan tudnának javítani a helyzetükön. Megfutamodnak, nem próbálják meg elnyomni énjük negatív befolyását. Nem akarják azt érezni, hogy muszáj elrejteni az emberek elől a gondjaikat és kötelező szépen viselkedniük. Nem akarnak jóságosak, megbocsátók, elnézőek, megértők és érettek lenni, nem akarják kimutatni a szeretetüket, az irgalmasságukat, odaadó voltukat. Nem akarnak szépen beszélni, jó arcot vágni, és menekülnek a lelkiismeret diktálta pozitív viselkedéstől...
Milyen cselekedetek felé irányítja a Sátán azt, akit eltávolított a szép viselkedéstől és magányosságra késztetett?
A Sátán akarata legfőképpen az, hogy – magasztaltassék Allah – az istentagadás, lázadás és elővigyázatlanság útjára taszítsa az embert. Még ha csupán rövid időre is, de el akarja vele feledtetni Isten nyilvánvaló létezését, az elrendelést, a halál tényét, az elszámolás napját és a túlvilág közelségét. Óvatlanságba akarja sodorni az embert, ezáltal pedig azt áhítja, hogy az ember lázadjon fel a sorsa ellen, ne legyen alázatos, úgy gondolkodjon és úgy viselkedjen, ahogy az nem méltó a Koránhoz. A Sátán, aki úgy gondolja, hogy ezeket az embereket mindig tudja befolyásolni, amikor problémáik vannak, azt reméli, hogy előbb vagy utóbb a teljes tagadásba tudja majd fordítani őket.
Csakhogy a Sátán ezt a célját nem fedi fel nyíltan az ember előtt. Hanem inkább olyan kifogásokat sugall neki, amikről elhiteti, hogy jogosak, megengedettek sőt hasznosak az illető számára. A Sátán terve valójában az, hogy a jó és helyes gondolatokat elnyomja az ember elméjében és a saját útjára csalja az illetőt. Vagyis olyan érvekkel áll elő, amik félrevezetik az embert:
„Hadd maradjak egy kicsit egyedül, hogy összeszedjem a gondolataimat.”
„Most mintha nem tudnék racionálisan gondolkodni. Talán ha egy kicsit lepihenek, képes leszek értelmesen cselekedni.”
„Csak senki meg ne lássa, hogy most szét vagyok csúszva. Mindjárt összeszedem magam és visszamegyek hozzájuk.”
„Hadd maradjak egyedül, hogy egy kicsit átgondoljam, megvizsgáljam ezt a helyzetet. Meg akarom találni a hibáimat és helyesen szeretnék viselkedni.”
Egy hívőnek felettébb résen kell lennie a Sátánnak ezen ártalmatlannak tűnő sugallataival szemben, amiket nem szabad összetéveszteni az „isteni sugallattal”. Akinek viselkedését Allah próbára teszi valamilyen nehézséggel, annak azonnal fel kell ismernie, hogy az „egyedüllét utáni vágyakozás nem a helyes út”. Amit a Korán azon nehészség vagy probléma esetére előír, azt meg kell próbálnia nyíltan felvállalni és a gyakorlatba ültetni, mindegy, hogy kivel van közben együtt az ember. Ha az illető a hibáin akar gondolkozni, ha azon akar igyekezni, hogy jobb legyen, ha szándékát meg szeretné újítani, ezt hívő testvérei mellett is megteheti. Ha szépen akar beszélni, ha az emberek szívéhez akar szólni, ha valamit ki akar javítani, azt sok ember között is szégyenérzet nélkül megteheti. És ha valami nyomja a lelkét, rögtön keressen oltalmat Allahnál, gondolkodjon el azokon az áldásokon, amiket Istentől kapott és adjon értük hálát. Tudnia kell, hogy a nyugtalanság a Sátántól való, és Isten tetszéséért, éppen az ellenkezőjét kell tennie annak, amit a Sátán akar tőle: vidámnak, egészségesnek, kezdeményezőnek, beszédesnek kell lennie. Ez a jó hozzáállás alapjaiban zúzza össze a Sátán csapdáját, és az ember szívébe a hit biztonságos nyugalmát és felszabadultságot csepegtet. Az egyetlen mód arra, hogy az emberek megmeneküljenek a gondoktól az, ha „Urunknál keresnek menedéket és a Korán erkölcsi normái szerint viselkednek”. A Koránban ez az igazság így fogalmazódik meg:
„Amikor befejeződik az ima, széledjetek szét mindenfelé a földön, és keressétek Isten kegyességét. Emlékezzetek meg gyakran Istenről, azért, hogy boldoguljatok.” (62:10)
„Akik hisznek, és akiknek a szíve nyugalmat talál a megemlékezésben Istenről – mert valóban a megemlékezés Istenről az, amiben a szívek megnyugszanak” (13:28)
