Azoknak az embereknek, akik önző módon élnek és nem osztják meg a többiekkel az Istentől kapott áldásokat, ezen a világon gondokkal teli az életük.
Isten, a Korán ájáiban hírül adja, hogy az emberi léleknek van egy gyenge pontja: „Bizony, az ember kishitű teremtmény, amikor baj éri, akkor gondba merült, amikor pedig jó éri, akkor megközelíthetetlen.” (Korán, 70:19-21) Az ember hajlamos arra, hogy elragadják önző vágyai; minden adandó alkalommal saját magát próbálja előtérbe helyezni, saját érdekeit védi, és saját magát mindenki másnál jobban szereti. Ha az ember, Istenfélelméből eredően nem állhatatos a jó erkölcs terén, az énje mindig arra fogja ösztökélni, hogy önző vágyai legyenek, úgy mint ’csak engem szeressenek’, ’engem dicsérjenek’, ’engem ismerjenek el’. Ha az ember így él, a többiek nyugalma és boldogsága mindig a második helyre szorul. Az emberek fejükben mindig azzal a gondolattal cselekszenek, ’lesz, ahogy lesz, de először én’, ahelyett, hogy úgy gondolkodnának ’először a többiek legyenek nyugodtan’, ’az ő érdekeik érvényesüljenek, ha kell, én lemondok az enyéimről’ vagy ’mások legyenek boldogok, én pedig az ő boldogságuknak örüljek’.
A hívők – ezzel ellentétben – legyőzik énjük szenvedélyét, és erkölcsük olyan, ami Istent elégedetté teszi. Mindazonáltal vannak olyan emberek, akik helytelen módon azt gondolják ’végül is a vallás bizonyos előírásait betartom, mi rossz van abban, ha időnként saját érdekeim mellett állok ki?’, és viselkedésük eme hiányosságát ártalmatlannak találják. Ráadásul úgy gondolják, az, hogy az ember saját érdekeit előtérbe helyezi, ’az élet egyik igazsága’. És hiába mondják el nekik a Koránra hivatkozva, hogy tévednek, tudat alatt meg vannak győződve arról, hogy az életben maradáshoz saját érdekeiket kell szem előtt tartaniuk. Azt hiszik, ha nem így tesznek, senki nem törődik majd az ő érdekeikkel, el lesznek nyomva és veszteség éri őket. Továbbá úgy gondolják, ha mindenki így viselkedik – saját érdekeit védve – és egyedül ők az önfeláldozók és odaadók, akkor egyben ostobákká is válnak. Mivel így vélekednek, nem tanítják meg énjüknek, hogy áldozatos és érzékeny legyen.
Holott egyetlen erő van, aki képes védelmezni az ember érdekeit, ez az erő pedig Isten. Az emberen sem az önzés nem segít, sem pedig az, ha saját haszna után fut. Isten, ezt a helyzetet így magyarázza egy ájában: „Ha Allah valami csapással sújt téged, azt nem háríthatja el senki, csupán Ő. És ha valami jót akar neked, akkor nem állhat senki útjában az Ő kezének. Eléri vele azt, akit csak akar az Ő szolgái között. Ő a megbocsátó és a könyörületes.” (Korán, 10:107)
Az emberek önző volta leginkább vagyonuk és saját maguk szeretetében nyilvánul meg. Mindent, ami szép és jó, ők maguk akarnak hasznosítani. Ha például valaki szeretné használni a holmijukat, de nem akarják kölcsön adni, előfordul, hogy hazugsághoz folyamodnak, és azt mondják, nincsen náluk.
Szívük önző és mohó, és ez az élet minden területén megnyilvánul. Ha esznek, szeretnék, hogy a jó étel nekik jusson. Ügyelnek hát arra, hogy akkor egyenek, amikor egyedül vannak otthon, csak hogy ne kelljen másokkal is megosztani az ételt. Ha mégis rákényszerülnek, félreteszik maguknak a legjobb falatokat, és a maradékot kínálják fel a többieknek. Ugyanígy, ha meg kell csinálni valami nehéz dolgot, mindenféle ürüggyel kibújnak a kötelezettség alól, és megpróbálják másra hárítani. Saját maguk mindenkinél kedvesebb számukra, ezért még akkor is kibúvót keresnek, ha a másik ember sokkal fáradtabb vagy el van foglalva, ők maguk pedig ráérnének.
Aki nem tisztítja meg énjét az önzéstől, az nagyon primitíven is képes viselkedni; azt akarja, hogy mindig az ő akarata érvényesüljön, szereti, ha övé az utolsó szó. Társaságban például azt szeretné, ha azt a zenét hallgatnák, amit ő szeret, vagy azt a programot néznék a tévében, ami neki tetszik. Mások akaratát soha nem tartja előbbre valónak. A munkában a legkönnyebb feladatot választja, a nehezet mindig megpróbálja meghagyni a többieknek. Ha valamiért fáradozni kell, vagy ha valamihez önzetlenség szükségeltetik, nehezére esik cselekedni, inkább lemarad egy lépéssel.
Jóllehet ez a viselkedés, aprócska hasznok reményében, az embert egy nagy fokú mesterkéltséghez vezeti. Ha pedig valaki nem őszinte, annak állandó boldogtalanság lesz a következménye. Aki állandóan saját érdekeit nézi, annak óriási erőfeszítésébe kerül titokban mindig az emberek rászedésén mesterkedni, és állandó félelemben él amiatt, hogy takargatni kívánt ravaszkodása kiderül, lelepleződik. (Harun Yahya, Gizli Azapların Çözümü).
Ezzel szemben, az őszinte muszlimokat sosem tölti el efféle félelem. A Koránban hírül adatik, hogy az őszinte muszlimok, Isten tetszésének elnyeréséért feláldozzák magukat és javaikat, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül cselekszenek jól, és előbbre valónak tartják a többi muszlim szükségleteit a magukénál: „S enni adnak az ételből – holott szeretik azt – a rászorulóknak, az árvának és a fogolynak. ’Csupán Allah Arcáért adunk enni nektek, nem akarunk tőletek sem jutalmat, sem pedig köszönetet…” (Korán, 8-9)
Önfeláldozásukért cserébe, Isten világosságot és fényt ad a muszlimoknak. Ellenkező esetben pedig Isten titkon büntetéssel sújtja az önző embert, aki önző mivoltában azt hiszi, túljárhat a többi ember eszén és csapdába tudja csalni őket, valójában pedig ezek az emberek a saját csapdájukba esnek bele. Ez egyike a titkoknak, amikre a Korán fényt derít. Az önzetlen ember, mivel felelőssége sokkal több, látszólag jobban elfárad, odaadja javait, pénzét, lemond törvényes jogairól és akaratáról, ugyanakkor lelkiismerete nyugodt, boldog és szép életet biztosít számára.
„Ha Allah valami csapással sújt téged, azt nem háríthatja el senki, csupán Ő. És ha valami jót akar neked, akkor nem állhat senki útjában az Ő Kezének. Eléri vele azt, akit csak akar az Ő szolgái között. Ő a megbocsátó és a könyörületes.” (Korán, 10:107)
