A méh

„És a te Urad sugallatot adott a méhnek: ’Keríts magadnak lakhelyet a hegyeken és a fákon s azon, amit (az emberek) emelnek (maguknak). Aztán egyél mindenfajta gyümölcsből és járd a te Urad könnyen járható útjait!’ A (méh) gyomrából különböző fajta ital származik, amely az emberek gyógyulására szolgál. Bizony jel van ebben azok számára, akik elgondolkodnak.” (Korán, 16:68-69)

Ma már szinte mindenki tudja, milyen fontos tápanyag rejlik az ember számára a mézben, amit a méhek termelnek. Azt viszont már sokkal kevesebben tudják, milyen tulajdonságokkal rendelkezik a méh, amely ezért az értékes tápanyagért felelős.

Mint ismeretes, a méhek táplálékforrása a virágok nektárja. Tél idején azonban lehetetlenség virágnektárra lelniük. Ezért állítják elő a mézet, egy új tápanyagot, méghozzá úgy, hogy a gyomrukban összegyűjtött nektárt összekeverik a testükben található speciális nedvekkel, aztán elraktározzák télire.

Szembe ötlik, hogy a méhek jóval több mézet halmoznak fel, mint amennyire szükségük lenne. Az első dolog, ami eszünkbe jut természetesen az, vajon a méhek miért nem hagynak fel ezzel az „őrült termeléssel”, ami látszólag csak idejüket és energiájukat rabolja? A válasz a „sugallatban” rejlik, amit a méh kap, és amiről az ája beszél.

A méhek, teremtésük szükséges részeként, nemcsak saját részükre, hanem az embereknek is termelnek a mézből. Ez azt jelenti, hogy a méh is egyike azon élőlényeknek a Földön, amely az ember szolgálatára adatott. Akárcsak a tyúk, mely naponta legalább egy tojást tojik, pedig semmi szüksége rá, vagy a tehén, amely sokkal több tejet ad, mint amennyire borjának szüksége lenne…

Tökéletes szervezés a lépen belül

A méhek életvitele a lépben, illetve méztermelésük rendkívül érdekes. Anélkül, hogy túlságosan belemélyednénk a részletekbe, ismerkedjünk meg a méhek „társadalmi életének” alapvető jellemvonásaival. A méheknek rengeteg tennivalójuk van, amit tökéletes összhangban végeznek:

Pára-szabályozás és légkondicionálás: a lép belsejében a páratartalomnak állandónak kell lennie, hiszen ez biztosít nagyfokú tartósító jelleget a méznek. Ha a lépben a páratartalom az átlagos alá csökken vagy meghaladja azt, a méz elveszíti mind tápláló mind tartósító jellegét, vagyis megromlik. A lép belső hőmérsékletének 32 °C-nak kell lennie tíz hónapon keresztül. Egy speciális „legyező-csoport” a felelős azért, hogy a lép hőmérséklete és páratartalma folyamatosan a megengedett határokon belül mozogjon.

Meleg napokon könnyedén megfigyelhetjük, amint a méhek a lép légkondicionálását végzik. A bejárat ilyenkor megtelik méhekkel, melyek csaknem teljesen ellepik a lép talapzatát és szárnyaikkal legyezik a lépet. Egy hagyományos lépben a levegőnek az egyik oldalon belépve a másik oldalon kell távozni. A lép belsejében további legyező-méhek foglalnak helyet, amelyek mind a négy irányban légáramlatot keltenek.

A lép belsejében működő légkondicionáló-rendszer másik előnye az, hogy védi a lépet a füsttől és a légszennyeződéstől.

Tisztító mechanizmus: a méhek azon igyekezete, hogy a mézet ne érje minőségi változás (ne romoljon meg) a hő- és páraszabályozással még nem ér véget. A lép belsejében egy tökéletes tisztító mechanizmus működik, melynek célja, hogy ellenőrzése alatt tartson minden eseményt, amely baktériumok elszaporodásához vezetne. Ez a mechanizmus elsőként azokat az anyagokat távolítja el az útból, amelyek potenciális baktériumtermelők. A rendszer alapelve az, hogy megakadályozza az idegen anyagok bekerülését a sejtekbe. Ezért a lép röpnyílásánál folyamatosan két őrszem áll. Ha a megelőzés ellenére mégis bekerül valami idegen dolog a lépbe, például egy bogár vagy valamilyen tárgy, rögtön megjelenik egy önkéntes osztag, amely a lehető legrövidebb időn belül eltávolítja, kilöki a betolakodót a lépből.

Ha az idegen nagyobb annál, mintsem hogy ki tudnák hajítani, a méhek egy másik cselt vetnek be: „múmiát” csinálnak belőle. Ragasztóanyagot választanak ki testükben, a „propoliszt” vagy más néven méhszurkot. Ezt használják fel a mumifikáláshoz. Gyantát gyűjtenek fenyőről, nyárfáról vagy akácfáról és ehhez keverik hozzá speciális testnedvüket. Az így kapott méhszurkot a lép repedéseinek betömködésére használják. A repedésekre lerakott szurok a levegővel kölcsönhatásba lépve megköt, ezáltal védelmet nyújt minden külső hatással szemben. A méhek sok más dologra is használják ezt az anyagot.

És itt most jó sok kérdés felvetődik az emberben. A méhszurokra jellemző, hogy a baktérium nem tud megtelepedni benne, ez teszi alkalmassá a mumifikálásra. De vajon a méhek honnan tudják, hogy ez az anyag a legideálisabb? Hogyan állítják elő a méhek azt az anyagot, aminek előállításához bizonyos szintű kémiai ismeret, továbbá laboratóriumi felszereltség és technológia szükséges? Honnan tudják, hogy baktérium képződik ott, ahol elpusztul egy bogár, és honnét tudják, hogy ezt a folyamatot a test mumifikálásával meg lehet előzni?

Nyilvánvaló, hogy a méh mit sem tud erről, és a testében sincsen semmiféle laboratórium. Ő egy mindössze 1-2 cm-es bogár, és csak azt teszi, amit Ura tanított neki.

Minimális alapanyagszükséglet mellett maximális raktározás

A méhek méhviasz-darabkák megformálásával építik fel a lépet, mely aztán 30.000 méhnek ad otthont és teszi lehetővé közös munkájukat.

A lép, egy minden oldalán több száz apró sejtet tartalmazó, méhviaszfalú építmény. Minden sejt pontosan azonos nagyságú. Ez a mérnöki csoda több ezer méh együttes munkájának eredménye. A méhek ezeket a sejteket éléskamrának használják illetve itt vigyáznak a fiatal méhekre.

A méhek több millió esztendeje – 100 millió éves méh fosszíliára bukkantak a kutatók –, hatszög alakúra formálják a lépépítmény sejtjeit. De vajon miért nem nyolc- vagy ötszög alakúra, miért pont a hatszöget választották? Erre a kérdésre a matematikusok adják meg a választ: „A maximális helykihasználás szempontjából a legideálisabb forma a hatszög.” Ha a lépépítmény nem hatszögletű sejtekből épült volna fel, akkor kihasználatlan helyek maradtak volna, miáltal kevesebb mézet tudott volna elraktározni és kevesebb méhet tudott volna befogadni.

Ugyanakkora mélység mellett három- illetve négyszög alakúak is lehettek volna a sejtek, azokban is ugyanolyan mennyiségű mézet lehetne elraktározni, mint a hatszög alakúakban. Ezek között a mértani formák között azonban a legkisebb kerülete a hatszögnek van. Annak ellenére, hogy térfogatuk megegyezik, a hatszög alakú cellához felhasznált alapanyag kevesebb, mint amennyi a három- illetve a négyszög alakú sejt megépítéséhez kellene.

Most tehát a következő eredményre jutunk: a hatszögű hasáb az a forma, amely a legtöbb mézet képes elraktározni, miközben megépítéséhez a legkevesebb méhviaszra van szükség. Ezt az eredményt természetesen nem a méhek számításaiból tudjuk, hanem bonyolult mértani műveletekből. Ezek az apró állatok csakis azért folyamodnak a hatszöghöz, mert ezt követeli meg teremtésük, mert erre tanították őket, más szóval, ezt „sugallják” nekik.

A méhek által megformált hatszögletű sejtek olyan építményt hoznak létre, amely minden oldalról használható. A sejtek egyformák, falaik közösek. Ez megint csak azt teszi lehetővé, hogy a legkevesebb méhviasz felhasználása mellett a legtöbbet tudják majd raktározni benne. A sejtek falai meglehetősen vékonyak, mégis saját súlyuk többszörösét képesek elbírni.

A méhek nem csak a sejtek oldalsó falát készítik el, hanem mélységet is adnak neki, ezzel az alapelvvel pedig helyet takarítanak meg.

A lépépítmény egymást megtámasztó, kettős sorban készül. Ám akad egy kis gond: a két sejt találkozási pontjának problémája. Ezt úgy oldják meg, hogy a sejtalapokhoz három egyenlő szárú négyszöget illesztenek. A lép egyik oldalán három sejt megformálódása kiadja az alap másik oldalán lévő egyik sejt alapját.

Mivel az alap egyenlő szárú négyszög formájú méhviasz-táblákból épül fel, az így kialakított sejtek lefelé mélyülőnek látszanak. Ez azt jelenti, hogy a sejt térfogata, ezáltal az elraktározott méz mennyisége is növekszik.

A lép sejtjeinek egyéb jellegzetességei

Egy másik dolog, amire a méhek lépépítés közben ügyelnek, a sejtek dőlésszöge. A sejtek mindkét irányban 13 fokos szögben felfelé irányulnak, ez meggátolja, hogy a lép éppen párhuzamos legyen a talajjal, ezáltal a méz nem csurog ki a lép száján.

A dolgozó méhek munka közben szorosan egymásba fonódva úgynevezett „szőlőfürtöt” képeznek. Céljuk az, hogy biztosítsák a megfelelő hőmérsékletet a méhviasz-termeléshez. A gyomrukban apró zacskók találhatók, melyek áttetsző folyadékot választanak ki. A potrohuk hasi oldalán lévő mirigyekből kiválasztott, szivárgó folyadékból aztán vékony, fehér méhviasz lemezkék készülnek. A méhek, lábuk apró horgocskáival összegyűjtik a méhviaszt. Szájukba veszik és addig forgatják, amíg meg nem puhul. Ezután beillesztik a lépbe. A sok méh együttes munkájának köszönhetően a munkahely éppen a megfelelő hőmérsékletű, ezáltal a méhviasz puha és megmunkálható marad.

A lép felépítésében van még egy nagyon érdekes pont. Az elkészítéshez a lép tetejénél kezdenek hozzá, és egyszerre két-három sort haladnak lefelé. Miközben a lépkaréj mindkét irányban szélesedik, előbb a középső két sor alapjait egyesítik. A munka rendezetten, összhangban folyik. Olyannyira, hogy lehetetlen megállapítani, hogy a lép két-három különböző részből épült fel. A karéjok, melyek egyazon időben, a lép más-más végéből indulnak, annyira hibátlanok, hogy olyan hatást keltenek, mintha az építmény egyetlen darabból állna.

Ahhoz, hogy ezt létre tudják hozni, a méheknek előre ki kellene számítaniuk a kezdő- illetve befejezési pontok közti távolságot, és eszerint kellene megtervezniük a sejtek méretét. A tudósokat ámulatba ejti, hogy több ezer méh ilyen pontos számítást képes végezni.

Nyilvánvalóan nem gondolhatjuk, hogy ezt a méhek képesek megszervezni, hiszen erre még az ember sem képes. Ez olyan aprólékos számítás és olyan részletes tervezés, aminek kiszámítására maguktól egészen biztosan nem képesek.

Akkor hát hogyan is csinálják? Az evolucionisták csak annyit mondanak erre, „ösztönösen” viselkednek. De mi ez az ösztönnek nevezett dolog, amely több ezer méhet mozgósít egyazon pillanatban és biztosítja együttműködésüket? Hiszen nem elég, ha a méheket egyenként serkenti munkára „ösztönük”, a munkát közösen kell elvégezniük. Vagyis amit ösztönnek nevezünk, az egy központi forrásból kell, hogy irányítsa őket. Kétségtelen, hogy a méhek, melyek különböző pontokból indulva kezdik el felépíteni kaptárjukat, és úgy építik fel, hogy minden hatszög egyforma és kihasználatlan tér sem marad benne, valamilyen központi helyről kapják ezeket az „ösztönös” üzeneteket!…

Magyarázatunkban az „ösztön” szót használtuk, mely nem más, mint a Korán 12. Szúrájának 40. ájájában említett „puszta nevek”. Az ilyen kézenfekvő igazságokat az emberek „puszta nevek”-kel akarják elfedni, de hiába, mert ennek semmi haszna. A méheket valaki egyetlen forrásból, egyszerre irányítja. Csak így sikerül véghez vinniük azt, amit normális esetben soha nem tudnának megtenni. És nem az ösztön irányítja őket, amire hivatkoznak ugyan, de amire nem létezik definíció, hanem a „sugallat”, ahogyan a Korán 16. Szúrájában olvashatjuk. Isten, ezeket a parányi állatokat egy bizonyos feladat teljesítésére teremtette, és a méhek nem tesznek mást, mint megvalósítják a „programot”, amit Isten megírt a számukra.

Hogyan tájékozódnak a méhek?

Az élelem felkutatása a méhek számára azt jelenti, hogy messzire kell repülniük és tágas tereket kell felkutatniuk. Kaptáruk 800 méteres körzetében a vadvirágok nektárját és virágport gyűjtenek. Az a méh, amely virágokra lelt, visszatér a kaptárhoz, hogy hírül adja társainak a nektár lelőhelyét. De hát hogyan fogja elmondani barátainak, merre találhatók a virágok?

Hát tánccal!… A méh, mely visszatért a kaptárhoz, táncot kezd lejteni. Ennek a táncnak a segítségével adja társai tudtára, hol találhatják meg a virágokat. A méh ritmikus tánca tökéletes, tartalmaz minden szükséges információt: az irányt, a távolságot, s mindent, ami szükségeltetik.

A méh tánca egy folyamatosan rajzolt „8”-as. A nyolcas közepét cikk-cakk formában, potrohának remegtetésével rajzolja meg. Ez a cikk-cakkos út pontosan meghatározza a Nap és a kaptár által bezárt szöget, illetve azt, hogy hol található a virág.

A forrás irányának meghatározása önmagában azonban semmit sem ér. A dolgozóknak azt is „tudniuk” kell, milyen messzire menjenek ahhoz, hogy összegyűjthessék a nektárt. A méh, amely visszarepül a kaptárhoz, meghatározott testmozgással „meséli el” társainak, hol találnak rá a virágpollenre. Tora alsó részét himbálja, miáltal hirtelen légmozgást lehet tapasztalni. A többiek csápjaikkal érzékelik a légáramlatot, így határozzák meg a táplálékforrást, amely felé igyekeznének. Ha például a méh azt szeretné „elmagyarázni”, hogy a lelőhely 250 méterre található, akkor fél perc alatt ötször himbálja meg testének alsó részét. Így biztosan kiderül, milyen szögben és milyen messze található a célpont.

Az út azonban hosszú, amíg a méh eléri a forrást illetve onnan visszatér, a Nap, melyhez a táplálék lelőhelyét viszonyítja, négy percenként helyet változtat 1 fokkal. Ez azt jelenti, hogy a méh minden négy perchez viszonyított 1 fokos eltéréssel kellene, hogy átadja az információt a társaknak.

Persze a méhnek nincsen ezzel problémája. Szemét több száz, apró hatszög alakú lencse építi fel. Minden egyes lencse, akárcsak a teleszkóp, egy nagyon szűk területet lát át. Mindegy mikor néz a Nap felé, a méh mindig meg tudja állapítani a helyét repülés közben. Úgy gondolják, hogy a méh számítása a Nap útjának változását követi. A lényeg az, hogy a Nap helyzetének megváltozásával együtt a méh önmagát korrigálva hibátlanul képes átadni az információt a kaptárban lévőknek.

Tájékozódás a virágok megjelölésével

A méhek, amint leszálltak egy virágra, nyomban megértik, ha járt már más is ott, ilyenkor a virágot azonnal elhagyják. Ezzel időt és energiát takarítanak meg. De vajon hogyan állapítja meg a méh egy virágról, hogy már elfogyott belőle a nektár anélkül, hogy kutatásokat végezne rajta?

Úgy, hogy barátai, akik már kihasználták a lehetőségeket, vagyis begyűjtötték a nektárt az illető virágról, jellegzetes illatú cseppel jelölik meg. Mindegy melyik méh jön utánuk, amint leszállt, megérzi az ott hagyott illatot, megérti, hogy a virág már nem használható és azonnal egy másik felé veszi az irányt. Ezáltal egyszerre több méh nem vesztegeti az időt ugyanazzal a virággal.

A méz csodája

Vajon tudja Ön, milyen értékes tápanyagforrás a méz, amit Isten egy aprócska állat útján juttat el az emberhez?

A méz cukrokat tartalmaz, fruktózt, glukózt, ezen kívül ásványi anyagokat, magnéziumot, káliumot, kalciumot, nátrium-kloridot, ként, vasat és foszfort. Attól függően, hogy milyen forrásból származik a nektár illetve a pollen, a mézben B1, B2, C, B6, B5 és B3 vitaminok találhatók. Emellett rezet, jódot, vasat és cinket is tartalmaz kis mennyiségben. Egyes hormonok is előfordulnak a mézben.

A méz, ahogyan a Korán ájái hangsúlyozzák, „gyógyír az emberek számára”. Ezt támasztják alá a Kínában, 1993. Szeptember 20-26. között megrendezett Méhész Világkongresszuson részt vevő tudósok véleményei:„A kongresszuson nagyrészt a méhtermékekkel való gyógyításról esett szó. Az Egyesült Államok kutatói bejelentették, hogy a méz, a méhpempő, a pollen és a méhviasz (propolisz) számos betegségre gyógyító hatással van. Egy romániai orvos kifejtette, hogy kipróbálta a mézet szürke hályogban szenvedő betegein, és 2094 betegből 2002 (vagyis a betegek 95%-a) a méznek köszönhetően teljesen felépült. Lengyel orvosok arra mutattak rá, hogy a méhviasz jótékony hatással van számos betegségre, így az aranyérre, bőrbetegségekre és nőgyógyászati problémákra.” (Hürriyet, 1993. Október 19.)

Azokban az országokban, melyek leginkább élen járnak a tudományban, a méhészkedés illetve a méhtermékek immáron önálló tudományággá nőtték ki magukat. Milyen jótékony hatása van még a méznek? Íme néhány példa:

Könnyen emészthető: a mézet, annak ellenére, hogy nagy mennyiségben savat tartalmaz, még a legérzékenyebb gyomor is könnyen megemészti, hiszen megvan az a tulajdonsága, hogy a benne lévő cukor (a fruktóz) egy másfajta cukorrá (glukózzá) alakul át. Ugyanakkor a méz elősegíti a belek illetve a vesék fokozottabb működését.

Gyorsan elkeveredik a vérrel: ha a mézet langyos vízzel összekeverve fogyasszuk, 7 perc alatt a vérbe kerül. A benne lévő szabad cukrok miatt fokozza az agy működését.

Vérképző: a méz, vérképző tulajdonsága miatt a test energiaszükségletének jelentős hányadát fedezi. Ezen felül elősegíti a vér tisztulását is. Rendezetté teszi a vérkeringést és megkönnyíti azt. Fontos védelmező szerepe van az érszűkület megakadályozásában.

Nem tud benne megtelepedni a baktérium: a méznek baktériumölő hatása van. A kutatások kimutatták, hogy a vízzel higított méz baktériumölő hatása kétszeres a természetes, higítatlan mézéhez képest. A dolog érdekessége, hogy a dolgozó méhek a méhkolónia új tagjait, a frissen kikelt álcákat higított mézzel táplálják, mintha tisztában lennének annak baktériumölő hatásával.

Méhpempő: a dolgozó méhek hormonváladéka. Nagyon tápláló, cukrot, fehérjét, zsírt és számos vitamint tartalmaz. A test legyengülésekor alkalmazzák, továbbá szövetelhasználódás okozta előrehaladott betegségeknél használatos.

Nyilvánvaló, hogy a méhek saját szükségleteiken túl termelnek, a méz nagy részét az embereknek készítik és úgy, hogy az megfelelő legyen az emberek számára. Az is nyilvánvaló, hogy ezt a nem mindennapi feladatot „önmaguktól” nem lennének képesek véghezvinni…