„Építettünk fölétek hét erősséget (eget), alkottunk fényesen világító lámpást (a Napot).” (Korán, 78:12-13)
Mint tudjuk, a Nap az egyetlen fényforrás a Naprendszerben. A technológia fejlődésével a csillagászok felfedezték, hogy a Hold nem egy különálló fényforrás, hanem csupán a Nap fénysugarait veri vissza. A fenti ájában használt „fényesen világító lámpás” arab megfelelője a „sziradzs” szó, mely a legtökéletesebben illik a hőt és fényt kibocsátó Napra.
A Koránban Isten más-más kifejezést használ, amikor a Holdról, a Napról illetve a csillagokról beszél. A Nap és a Hold szerkezetbéli különbségére például így utal a Korán:
„S bennük a Holdat fénnyé, és a Napot pedig lámpássá tette.” (Korán, 71:16)
A fenti ájában a Holdra a fény (arabul „núr”), a Napra pedig a világító lámpás (arabul „sziradzs”) használatos. A Holdra használatos szó azt fejezi ki, fényt visszaverő, fényes, mozdulatlan tömb, míg a Napra használt kifejezés azt jelenti, folyamatosan égő, égi hő- és fényforrás.
Nézzük meg a „csillag” szót is! A „csillag” szó arabul a „nedzseme” gyökből származik, és olyan jelentései vannak, mint „megmutatkozó, megjelenő, látszó”. Ezen kívül a csillag szóra használatos még a „szákib” kifejezés – ezt mutatja az alábbi ája – , ami pedig annyit jelent: fényével áthatol a sötétségen, fénylő, saját magában elenyésző, égő.
„Az áthatoló (fényű) csillag.” (Korán, 86:3)
Napjainkban köztudott, hogy a Holdnak nincsen saját fénye, hanem a Nap fénysugarait veri vissza. A Nap és a csillagok viszont saját fényüket szórják szét. A Koránban ezek a tények már akkor benne voltak, amikor az emberek az égitestekről nagyon gyér tudással rendelkeztek, vagyis 14 évszázaddal ezelőtt.
