Az embert egész élete során megpróbáltatások érik. Életében történnek vele olyan dolgok, amelyek mellette szólnak és olyanok, amik ellene; ezekkel tétetik próbára. Egész élete során alsóbb énjével küzd. Bármi történjék, akár pozitív, akár negatív dolog, az egy próbatétel az ember számára. A legnagyobb próbatétel az embernek saját énje, hiszen minden élmény, amit Isten megteremt a számára, közvetlenül vele kapcsolatos. Bizonyára sok olyan dolog van, ami nem passzol az egyéniségéhez, nem tetszik neki. A legtöbb ember az Isten által számára teremtett helyzetek többségét saját alsóbb énje hasznára fordítja, részletesen átgondolva, mik azok a szempontok, amik ártalmára vannak, és igyekeznek úgy irányítani az eseményeket, ahogyan alsóbb énjük kívánja. Állandóan alsóbb énjüket védelmezik és kényeztetik, olyan döntéseket hoznak, amelyekkel megóvhatják saját kis személyes terüket. Egész életükben alsóbb énjük mellett döntenek.
Egy muszlim ember teljesen másképpen viszonyul saját énjéhez, mint azok az emberek, akik életüket nem Isten tetszésének megfelelően töltik el. A muszlim ember tudatában van annak, hogy az alsóbb én negatív erő, amely az ember ellen irányul. A Magasztos és Dicsőséges Isten, aki – számos bölcsességnek megfelelően – az ember alsóbb énjét mindezen tulajdonságokkal megteremtette, és aki próbára teszi az embert énje által, végtelen és magasztos tudásával a legtökéletesebb formában teremtette meg az emberi lelket. Olyannyira tökéletesen, hogy az események viharában az ember időnként hajlamos úgy cselekedni, hogy megfeledkezik arról, énje tulajdonképpen az ellensége. Így például, ha az ember elfelejt valamit vagy téved, hajlamos védeni, tisztázni magát, holott alsóbb énjét nem pátyolgatnia kéne, hanem fel kellene lépnie ellene. Isten ezt adja tudtunkra a József Szúra 53. ájájában: „Egyáltalán nem mentem föl magam! Az (emberi) lélek bizony folyton-folyvást a rosszra ösztökél, kivéve, amikor az Uram megkönyörül. Bizony, az én Uram megbocsátó és könyörületes.” (Korán, 12:53) Az énnek nincsen olyan tulajdonsága, ami miatt mentegetni kellene, az én legfontosabb jellemzője, hogy minden erejével a rosszra hív.
Így hát nem felel meg a Korán szellemiségének, ha az ember az énjét védelmezi, vagy megpróbálja felmenteni. Az ember csak akkor lehet olyan óvatlan, hogy énjét védelmezze, ha megfeledkezik arról, hogy Isten a végzetben mindent a legszebb formában teremtett meg, és minden szép szót, minden mondatot Isten választ ki külön az ő számára, illetve akkor, ha szem elől téveszti, hogy az egyes eseményekre és helyzetekre pozitívan, bölcsességgel tekintsen. Ha az ember dühbe gurul, amikor kritizálják, ha nem képes alázatos maradni, ha saját magát védelmezi és azt gondolja, hogy igazságtalanság érte, az azt jelenti, hogy az illető elfelejti, mindent Isten teremtett és nincsen tudatában annak, hogy az Isten által teremtett végzetben minden a lehető legtökéletesebben működik.
Miközben az ember az alsóbb énje védelmére kel, nem cselekszik őszintén, ezért gondolatmenete nem világos, viselkedése zavaros lehet. Mivel nem gondol arra, hogy Isten mindent kifejezetten az ő számára teremtett, helyzetét mások helyzetével hasonlítja össze. Azokkal példálózik, akik elkövették már ugyanazt a hibát, amit ő, vagy valami hasonlót. Így elmélkedik: „Ő is ugyanazt a hibát követte el, miért csak akkor tűnik fel, ha én csinálom?”, „Mások is ezt csinálják”, „Így igazságtalanság ér engem”. Az illető olyanokkal hasonlítja össze magát, akik helytelenül viselkednek. Ha az ember ilyen hasonlítgatásokba bocsátkozik az annak a nyilvánvaló jele, hogy nem Isteni sugallatra cselekszik. Ha már az ember hasonlítgat, a Koránban leírt erkölcsöt kell néznie, és azokhoz a példás viselkedésű, őszinte muszlimokhoz kell magát hasonlítania, akikről a Korán említést tesz. Azt kell mondania: „A muszlimok, akik példásan viselkednek, ilyet nem tesznek, tőlük kell példát vennem, nekem is szépen kell viselkednem”, és az Isten által ihletett összehasonlításokba kell bocsátkoznia.
Egy Istenfélő muszlimra nem jellemző, hogy olyasmihez hasonlítson bármit is, ami rossz, vagy olyan példákat hozzon fel, amik nem felelnek meg a Koránnak. Ha egy muszlim – bármilyen kérdést illetően – véleményt alkot, azt úgy kell tennie, hogy az megfeleljen a Korán szellemiségének és Isten tetszésének. Ha az ember másokkal példálózik az azt jelenti, hogy az illető nem gondol a végzetre, arra, hogy Isten mindenkinek megírta a sorsát, és nem gondol arra, hogy saját végzetében – amennyiben az illető őszinte – bizonyosan minden jól alakul, és Isten a lehető legjobbra teremtette. Egy őszinte, valóban Istenfélő muszlimhoz, aki viselkedésével és minden gondolatával a túlvilág felé fordul, nem illik az, hogy énjének védelmezésére negatív viselkedésmintákat hozzon fel példának, hogy úgy viselkedjen, ahogyan a Korán szerint nem való, majd azt mondja: „Ők is ugyanezt csinálják.” A legjobban Isten tudja. Magasztos és Dicsőséges Urunk, aki mindent a legszebb formára teremtett, azt mondja a Korán 16. Szúrájának 60. ájájában:
„Akik nem hisznek a túlvilágban, azok a rosszat példázzák, ám Allah a legmagasztosabbat példázza. Ő a hatalmas és a bölcs.” (Korán, 16:60)
Ha az ember, bár látja a jó példákat, alsóbb énjének védelmére olyanokkal veti magát össze, akik rosszul viselkednek, és olyan példákkal él, amik nem a Korán szerint valók, azt jelentheti, hogy a túlvilágon a nem hívők soraiba tartozik. (A legjobban Isten tudja.)
Az őszinte muszlimoknak, akik félik Istent és hisznek a túlvilágban, minden erejükkel óvniuk kell magukat az ilyen viselkedéstől. Tartózkodniuk kell attól, hogy alsóbb énjük védelmére keljenek, mert ez ellentétes a Korán értékrendjével. Olyan viselkedészavar felé irányulás ez, amit egy Istenfélő muszlimnak nem szabadna elfogadnia, és nem szabad ilyen egyszerű példákhoz folyamodnia. A hívőnek minden feltétel mellett és minden helyzetben a Korán szellemiségének megfelelően kell viselkednie, alázatos kell, hogy legyen Istennel és az őszinte hívőkkel szemben, és beszéde is visszafogott kell, hogy legyen.
