Azoknak az embereknek a félelmei, akik a Korán értékrendjétől távol élnek
Azoknak az életében, akik nem a Korán értékrendje szerint élnek és nem hatja át őket a vallási érzület, az egyik legnyomasztóbb dolog a félelem. A félelem egyenesen rémálommá változtatja a hitetlen emberek életét, akiknek nagy többsége szinte egész életében retteg valamitől.
A félelem nagyon összetett érzés, sok fajtája van, és az ember életkorának függvényében változhat is. A hitetlen emberek nagy része fél attól, hogy egyedül marad, elszegényedik, elveszíti anyagi javait, tekintélyét vagy szeretteit. Fél, hogy a társadalom semmibe veszi őt. Fél, hogy megbetegszik, vagy meghal. Fél, hogy elveszít valakit, akit szeret. Fél, hogy rákos lesz, vagy infarktust kap. Fél, hogy nem éri el céljait. Fél, hogy tovatűnik a szépsége. Fél, hogy elhagyják, elbocsátják a munkahelyéről. Nos, ilyen és ehhez hasonló félelmekkel küzd egész életében. A felsorolt félelmek mindegyike erre a világra vonatkozik, erre a világra jellemző. Ezek a félelmek az evilági élettel kapcsolatosak, ahol az ember csupán nagyon rövid időt tölt el, mielőtt az örökkévaló túlvilági életbe lépne, és amit Isten a megpróbáltatások helyeként teremtett.
Az ember a félelmet már egészen kicsi korában megtanulja családjától és környezetétől. A gyereket azzal fenyegetik, hogy ha nem eszi meg az ételt vagy rosszalkodik, ez meg ez fog történni. A gyerek megtanulja a félelem fogalmát és nagyobb korában a félelem egyéb formáival is szembesül. Ahogyan a gyermek növekszik, felnő, vele együtt a félelem dimenziói is növekedni kezdenek. Már nem a sötétségtől fél, hanem attól, hogy vajon felveszik-e az egyetemre. Később attól, hogy vajon képes lesz-e arra, hogy biztos jövőt teremtsen a gyermekei számára. A félelmek egészen a halálig elkísérik. Amitől pedig az emberek a leginkább félnek, az a halál. Akik nem értik, mi az a túlvilág, és gondatlanul azt hiszik, hogy az evilági élet jelent mindent és azon túl nincsen semmi, azok számára a halál a véget jelzi, mindennek a végét. Jóllehet a halállal csupán a rövid, evilági élet ér véget, és elkezdődik az örökké tartó túlvilági élet, ahol az emberek sosem fognak meghalni. A halálfélelem az a félelem, amely az ember életének minden szakaszában jelen van, az emberek legkomolyabb félelme.
Vannak, akik bátran állítják, ők bizony nem félnek semmitől sem, ám biztosan van valami, ami mégis csak aggodalommal tölti el őket is. Például, aki kevésbé anyagias, talán el tudja nyomni magában azt a félelmet, hogy mi lesz, ha mindent elveszít, ugyanakkor ő is retteg például attól, hogy megbetegszik. Másvalaki, mondjuk nem rendül meg attól, ha elveszíti a munkahelyét, de szinte rémálom számára, hogy magára hagyják az emberek. Ha azt vesszük, az emberek életében az egyik leggyakoribb érzés a félelem érzése. És a haláltól való félelem még nem minden, ezen a ponton az embert az kezdi aggasztani, hogy vajon érez-e majd fájdalmat, amikor meghal, fájdalmas halálban lesz-e része. Míg nem aggodalmakkal teli életük egyszer csak véget ér, egyetlen pillanat alatt, és összes félelmükkel együtt átlépnek a túlvilági életbe, Magasztos és Dicsőséges Urunk Színe elé.
Az egyetlen és igazi félelem: az Istenfélelem
Ezek a félelmek – még ha különbözőnek hatnak is – valójában ugyanarra a lelkiállapotra vezethetők vissza. Azoknak a lelkiállapota ez, akik nem hisznek valóságos értelemben véve és őszinte szívvel Istenben és a túlvilágban. Nem élik át Isten szeretetét és a Tőle való félelmet, azt gondolják, hogy minden, ami létezik, csupán erre a világra korlátozódik, és a halállal mindenki eltűnik és mindennek vége szakad, és azt hiszik – magasztaltassék Isten – , hogy minden és mindenki, beleértve a saját testüket is, Istentől független erővel rendelkezik. Ha az ember azt gondolja, hogy mindenkinek, saját magának is, és az egyes eseményeknek van saját erejük, akkor a félelmek és aggodalmak elkerülhetetlenek lesznek. Aki ugyanis így gondolkodik, az félni fog az emberektől, hiszen úgy gondolja, hogy azok árthatnak neki. Azt gondolván, hogy az egyes események nem alakulnak jól a számára, félni fog attól is, hogy mi történik majd vele a későbbiekben. Fél a társadalomtól, és mivel a jövő is bizonytalan, fél a jövőt illető kérdésektől. Mivel külön hatalomként látja a betegségeket, retteg a betegségektől, és miután saját erővel ruházza fel a többi embert, fél attól, hogy az emberek elhagyják majd, és egyedül marad. Az ilyen, hitetlen ember számára minden félelmetes lehet, az emberek, az egyes események, bármi, ami körülötte történik.
Egyetlen erő van, ami ezeket a félelmeket megszünteti: az őszinte hittől táplált Istenfélelem. Az ember csak akkor képes maga mögött hagyni az aggodalmait, ha igazán féli Istent. Nem megoldás, ha egyenként átgondolja ezeket a félelmeket és külön-külön küzd ellenük. A félelmek legyőzésének legradikálisabb és legbiztosabb útja az, ha az ember tudja, minden és mindenki, akitől fél, Isten teremtése. Tudni kell, hogy minden ember Isten akaratával nyer életet, az Ő tudása és bölcsessége folytán, és minden ember gyenge teremtmény. Ha az ember a többi embertől fél, tudnia kell, hogy azok az emberek gyenge teremtmények, akik semmire nem képesek, még levegőt sem tudnak venni, ha Isten nem akarja. Ha valaki a betegségektől fél, vagy attól, hogy megromlik az egészsége, tudnia kell, hogy Isten az, aki a betegséget az ember testébe helyezi. Senki sem képes arra, hogy egy sejt szerkezetét feltörje, osztódásnak indítsa, és az egészséges sejtet rákos sejtté alakítsa. Erre csak Isten képes. Ha Isten nem ad rá engedélyt, senki nem hagyhat el, nem hagyhat magára senkit. Ha Isten nem engedi, senki sem olthatja ki az ember szeretteinek életét, senki nem dönthet a halálukról, csakis Isten. Senki sem vehet el a másik ember vagyonából, ha Isten nem akarja, és senkit nem bocsáthatnak el a munkahelyéről, ha Isten nem így rendeli. Senki sem tud beleavatkozni a jövőt illető terveinkbe, ha Isten ezt nem engedi, és senki sem akadályozhatja meg egy illető sikereit. És senki és semmi nem tudja az ember halálát okozni addig, amíg el nem érkezik az az idő, amit Isten még akkor elrendelt, mielőtt az illető megfogant volna.
Minden, amitől az ember fél, Isten kizárólagos ereje és hatalma alatt áll. Mindennek, amitől az emberek félnek, egyetlen és valós tulajdonosa a végtelen erejű, Magasztos és Dicsőséges Isten. S ha ez így van, akkor – Isten Személyén kívül – nem marad semmi, amitől félni kellene, hiszen semminek nincsen kizárólagos értelemben vett ereje és hatalma. A Magasztos és Dicsőséges Urunk iránti félelem megelőz és megsemmisít mindenfajta félelmet, hiszen Isten az egész világ teremtője, az örökkévaló túlvilág teremtője és mindenek teremtője az Univerzumban, és végtelenül bölcs. Az Istenfélelem minden félelem fölött áll. Aki őszinte hittől vezérelve és tisztelettel féli Istent, annak számára semmi sem lehet félelmetes, mivel tudja, hogy élete során bármi is történjék vele, az Isten teremtése. Ilyenkor az ember mindent, amit Istentől kap, nyugodt szívvel és elégedetten, a legszebb viselkedést tanúsítva fogad el.
A Koránban Isten elénk tárja, hogy őszinte hívei számára nem létezik más félelem, csak az Istenfélelem:
Allah barátainak nem kell félniök és nem fognak szomorkodni. (Korán, 10:62)
Egy másik ájában pedig Isten arra int bennünket, hogy ne az emberektől féljünk, hanem csakis Tőle:
Bárhonnan is lépsz ki, fordítsd orcádat a Szent Mecset felé! És bárhol is vagytok (ó, hívők), fordítsátok orcátokat annak irányába, hogy ne legyen az embereknek érve ellenetek – kivéve azoknak, akik istentelenek. Nem tőlük kell félnetek, hanem Tőlem! És (azért írom ezt elő nektek), hogy kiteljesítsem kegyemet irányotokban, és talán (ezáltal) az igaz úton fogtok vezéreltetni. (Korán, 2:150)
Miért fontos az Istenfélelem?
Az Istenfélelem a Korán értékrendjének alapja. A szép viselkedés bármelyik aspektusát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az Istenfélelem talajából szökkent szárba.
Minden jó tulajdonság az Istenfélelemmel együtt alakul ki az emberben: az egyenes viselkedés, az őszinteség, a szeretet, a tisztelet, a szerénység, az engedelmesség, a tartózkodó magatartás, az irgalmasság, a tolerancia, a megbocsátás, a megértés, az önfeláldozás, a szorgalom, a kedvesség, az odafigyelés. Ha az ember megfelelőképpen féli Istent, akkor valódi jelentőséget tulajdonít annak, hogy tisztességesen viselkedjen, és tiszta szívvel fordul Isten és a teremtményei felé. Az igazi szeretetet csakis akkor élheti át az ember, ha szeretete Istenfélelemmel párosul. Ha az embert tiszteletteljes félelem járja át Istennel szemben, akkor Isten sugalmazni fogja neki ezeket a tulajdonságokat.
