A hívő, tiszta szívvel engedelmeskedve hajtja végre azt, amit Isten és az Ő küldötte parancsol. A küldött szavának úgy engedelmeskedik, hogy szívében a legkisebb kétség vagy szomorúság sem merül fel. Tudja, hogy minden, amiről Isten és az Ő küldötte rendelkezett, a legjobb, a legszebb és a legkedvezőbb kimenetelű. Olykor a sátán mást parancsol, mint amit a küldött mondott, a hívő azonban tudja, hogy a legjobb út a küldött által mutatott út és eszerint cselekszik. Ez az őszinte és alávető hozzáállás pedig teljes mértékben a hívő hitéből fakad.
Az ellenkező eset, tehát ha valaki látszólag engedelmeskedik, ám szívében nincsen meg a teljes alávetés, azt jelenti, hogy az illető valójában nem hisz. Az áják ezt így tanúsítják:
„De nem, az Uradra! Mindaddig nem lesznek hívők, ameddig nem tesznek téged döntőbírának abban, ami vita tárgyát alkotja közöttük, nem éreznek feszélyezettséget a lelkükben amiatt, amit döntöttél, s teljes alázattal alá nem vetik magukat [annak].” (Korán, 4:65)
Előfordul, hogy valaki tart az Iszlám és a hívők erejétől és ezért úgy tűnik, mintha engedelmesen viselkedne, hiánytalanul teljesítené azt, amit mondanak neki. Amíg azonban az illető nem engedelmeskedik úgy, hogy szíve a szó szoros értelmében megnyugodott, addig nem tekinthető igazi hívőnek, hiszen ha szíve nem nyugodt az azt jelenti, hogy az illető még mindig kétséget és aggodalmat hordoz magában Istennel és a küldöttével szemben. Az őszinte, vagy más szóval „lényegi” alávetés hiánya, a csupán fizikai engedelmesség az illető cselekedeteit is semmivé teheti. Vagyis előfordulhat, hogy az illető látszólag engedelmeskedett, a túlvilágon azonban nem kap érte jutalmat. Ezért aztán a hívőnek, még ha világi számításait át is húzza, őszinte örömmel és lelkesedéssel kell fogadnia azt, amit Isten küldötte parancsol, szívében éreznie kell a hit és az alávetés kellemes ízét. Az igazságot szomorúan fogadni, vagy vele szemben kényelmetlenséget érezni olyan viselkedés, ami nem fér össze a hittel.
