Azok az emberek, akik életfilozófiájukká tették az érzéketlenséget, saját kicsiny világukban élnek. Ebben a világban minden arra épül, hogy az embernek ne kelljen gondolkodnia és csak a pillanatnak éljen. Ez az életforma olyannyira elvarázsolja őket, hogy ezt a varázst nem szeretnék elmélyült gondolkodással megtörni. Tudják, hogy ha elgondolkodnak, feltárul majd előttük az igazság és félni fognak Istentől, ezért inkább a teljes érdektelenség és érzéketlenség állapotában maradnak. Számukra a halál, vagy egy baleset, ami nagyon sok embert az evilág rövidségére, Isten létezésére és a túlvilág valóságára emlékeztet, mindennapos események, amik nap mint nap több tucat, több száz emberrel megtörténnek. Ahelyett, hogy elgondolkodnának az egyes eseményeken, megemlékeznének a halál közelségéről, miáltal gyarapodna istenfélelmük, és ahelyett, hogy bűneik bocsánatát kérnék, lényegtelen dolgokról fecsegnek és nem gondolkodnak. Sőt inkább minden figyelmüket napi teendőikre összpontosítják, igyekezve lepergetni magukról az egyes események hatásait. Pedig Isten, a Koránban tudatta velünk, hogy ezek a dolgok azért történnek meg, hogy tanuljanak belőlük az emberek:
„Vajon nem látják-e, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megpróbáltatnak? Utána azonban nem fordultak megbánással [Allahhoz] és nem hajlanak az intő szóra.” (Korán, 9:126)
Ha megfigyeljük ezeket az embereket miközben beszélnek, azt látjuk, hogy gyakran hangsúlyozzák, ők nem félnek a haláltól. Szerintük a halál természetes jelenség, olyan, mint a születés. Sosem említik, hogy a halál a túlvilági élet kapuja lenne, a túlvilágé, ahol az emberek örökké tartóan megkapják a fizetséget azért, amit ebben a világban tettek. Úgy viselkednek, mintha a többi ember mind meghalna, míg ők maguk örökké élnének ezen a földön. Megbújnak üres párbeszédeik mögött, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne gondoljanak a halál közelségére vagy arra az igazságra, hogy el fognak számolni Isten előtt. Arról sem beszélnek soha, hogy a halál bekövetkeztével senkinek nem lesz lehetősége a visszatérésre, még akkor sem, ha a halál után az ember már megbánja, amit ezen a világon tett. Ezek az emberek a mély közöny állapotában vannak, helyzetükről Allah a Koránban így szól: „Közel van immár az emberekhez a leszámolás, ám ők, ügyet sem vetve rá, elfordulnak. Ha új intés jön hozzájuk az Uruktól, csak úgy hallgatják meg, hogy játszanak közben.” (Korán, 21:1-2)
Azok, akiket semmi nem érdekel, akkor sem keresnek oltalmat Istennél, ha őket magukat éri valami szerencsétlenség. A vulkánkitörések, földrengések, árvizek, járványok, és más hasonló katasztrófák, melyeket Isten azért teremt, hogy elgondolkodjunk rajtuk, hogy féljük Őt és Hozzá forduljunk, Hozzá térjünk meg, mit sem változtatnak ezeknek az embereknek a felfogásán. Isten a Koránban azoknak az esetét hozza fel tanulságos példának, akik a nyílt tengeren hajótörést szenvednek, majd megmenekülvén belőle visszatérnek korábbi nemtörődömségükbe. Ahogyan Isten a Koránban tudtunkra adja, vannak olyan emberek, akiket ha vihar sújt a nyílt tengeren, teljesen kétségbeesnek és teljes tudatában vannak gyengeségüknek, ha azonban Isten megmenti őket, újra gondatlanok lesznek, alighogy elérik a szárazföldet. Az ilyen emberek képesek ott folytatni életüket, ahol abbahagyták: visszatérnek evilági mohóságukhoz és szenvedélyeikhez, vallástól távol eső életükhöz. Hiába tapasztalták meg maguk is, hogy az ember ereje elégtelen ahhoz, hogy másokon segítsen, sőt még saját magán sem tud segíteni, könnyelműen úgy tesznek, mintha nem látnák Isten végtelen erejét.
A Koránban sok olyan ája található, amely erre az igazságra hívja fel a figyelmet, az egyikben Isten azt mondja:
„Ha balsors sújt benneteket a tengeren, bizony, eltűnnek azok [az istenek], akikhez fohászkodtok, - kivéve Őt. Ám miután kimentett benneteket a szárazföldre, elfordultok. Az ember hálátlan!” (Korán, 17:67)
Ennek megfelelően bármi is történjék, az érdektelen ember számára szinte minden értelmetlen és értéktelen. Mintha semmi jelentősége nem lenne náluk egy-egy komoly betegségnek, balesetnek vagy szerencsétlenségnek, ilyen és ehhez hasonló eseményekkel ők nem foglalkoznak. Helyzetükről Isten a Koránban így szól:
„Vajon miért nem alázkodtak meg, amikor a Mi csapásunk érte őket? Ám megkeményedett az ő szívük és a Sátán csábítónak tüntette föl, amit tenni szoktak.” (Korán, 6:43)
A közönyös ember úgy gondolja, a katasztrófák, halálesetek, balesetek és betegségek hozzá tartoznak az élet folyásához. Ezek az események valójában azért történnek, hogy tanuljunk belőlük, a közömbös ember szemében viszont „természetes” illetve „elkerülhetetlen” dolgok ezek, amiken az emberek a múltban is keresztül mentek és most is keresztül mennek. De rosszul gondolják, ezt Isten a Koránban értésünkre is adja, ezzel az ájával jelezve gondolkodásuk felületességét: …„Atyáinkat [is] érte öröm és baj egyaránt.”… (Korán, 7:95) Az ája is világosan rámutat ezeknek az embereknek egy közös jellemzőjére: nem tulajdonítanak jelentőséget a velük történő eseményeknek, és ahelyett, hogy elgondolkodnának, vagy félnék Istent és őrizkednének Tőle, érzéketlenek maradnak. Az ilyen fajta viselkedés azonban semmi hasznot nem fog hozni a számukra.
Minden esemény meghatározott sors szerint teremtetik
Minden kizárólag Isten akaratával történik meg, az Ő akarata által történnek balesetek, az Ő akarata által alakulnak ki a betegségek, az Ő akarata által halnak meg az emberek. Isten teremti meg az okokat: a betegség okaként a vírusok minden fajtáját, vagy a kórokozókat, a balesetek okaként minden járművet, és Ő teremti meg az árvizeket, amik elmosnak mindent, vagy a szélviharokat, amik tönkretesznek mindent, ami az útjukba kerül. Ezeket senki sem akadályozhatja vagy változtathatja meg, bármit is csináljon. És ha ez az igazság, akkor bizony megfeledkezett Istenről az, aki úgy gondolja, hogy egy vírus okozza a betegséget, vagy egy járatlan vezető idézi elő a balesetet. Aki pedig Istenről megfeledkezik, az közömbössé válik a dolgok iránt.
Istennek, az Általa teremtett dolgokkal az a célja, hogy emlékeztesse az embereket. Azt akarja, hogy az emberek gondolkodjanak, Hozzá forduljanak, féljék Őt és emlékezzenek a túlvilágra. Urunk ezt az igazságot a következő ájával adta tudtunkra: „És bizony a nagyobb büntetés mellett a közelebbi büntetésből is kóstolót adunk nekik. Talán megtérnek.” (Korán, 32:21)
Az ájákkal Isten arra is felhívja a figyelmünket, hogy vannak emberek, akik közönyösek maradnak, bármi is történjék velük, nem tanulnak semmiből.
Az emberek érzéketlenek a szép dolgokkal szemben
A közönyös ember nem csak a veszéllyel vagy a nagy horderejű dolgokkal szemben érzéketlen, a szép dolgok sem hatják meg. Az érzéketlen ember nem dicséri meg azt, ami szép, nem is méri fel, nem mutatja ki, ha tetszik neki valami, nem látni rajta szeretetét. Viselkedése távol áll tehát az istenfélelemtől, magatartása nem egyeztethető össze az értelemmel és a lelkiismerettel. Aki falat emel maga elé ezekkel a dolgokkal szemben, az egy idő után nem fogja már látni a sok-sok áldást és szépséget, amit Isten teremt, nem esik jól neki a szeretet, érzéketlenné válik mindennel szemben. A hamis ideológiák mély ürességbe, érzéketlenségbe és szeretetlenségbe taszítják.
Nem járja át a lelkesedés, ami pedig oly jellemző az emberre, ha szeretetről, irgalomról, szép vagy új dolgokról van szó. Azok a dolgok, amik a többi embert fellelkesítik, örömmel töltik el vagy tettre sarkallják őket, a közönyös emberből nem váltja ki ugyanazt a reakciót. Az ilyen közömbös alakok feltűnőek a többi ember között, mert túlzott nyugalommal viseltetnek minden iránt, arcizmuk sem rezzen, ha történik valami. Hangszínük, beszédstílusuk vagy pillantásaik ugyanerről a rezzenéstelenségről tanúskodik. A Korán azt mondja az ilyen emberre: „a szíve beteg és kegyetlen” (Korán, 22:53).
Az ilyen ember szíve megkeményedett, a lelkiismeret hangja kiveszett belőle, és akár tudatában van, akár nincsen, nagyon rosszat tesz saját magának. Ahelyett, hogy hálát adna Istennek, amiért kegyelmét kiárasztva minden jóval ellátta őt, vagy jócselekedetekkel próbálná Isten tetszését elnyerni és a Korán tanítása szerint élne, éppen ellenkezőleg, inkább elnyomja lelkiismeretét. A tudatos hívő személyiséget elvetve a közönyösséget választja ahelyett, hogy jó erkölcsű lenne, aki engedelmeskedik Istennek, látja a dolgok mögött rejlő bölcsességet és Isten kegyelmében keres oltalmat. Az ilyen ember lelkiismeretének helyzetéről Isten a Koránban azt mondja: „Majd megkeményedett ezek után a szívetek és olyan lett, mint a kő, vagy még keményebb…” (Korán, 2:74)
Miben más az ember, ha a Korán erkölcsiségét éli meg?
A muszlimok, akik a Korán erkölcsi tanítása szerint élnek, nagyon is érző lelkületű emberek. Mivel hisznek abban, hogy minden valamilyen céllal teremtetett, és mindenben, aminek tanúi lesznek jó és bölcsesség van, nem érzéketlenek azok iránt a dolgok iránt, amik körülöttük történnek. Folyamatosan azon igyekeznek, hogy meglássák és megértsék a dolgok hátterében rejlő bölcsességet. Ha valami jelentős dolog történik, éretten és kiegyensúlyozottan viselkednek, emellett pedig rendkívül érző lelkületűek és emberségesek. Akármilyen apró eseményről legyen is szó, arra gondolnak, hogy ebben Isten jót teremtett és bölcsességgel hozta létre, Nála keresnek oltalmat és az Ő bocsánatát kérik. Isten, a Koránban a muszlimok alázatos viselkedését példaként említi és hírül adja, hogy a muszlimok könyörületben és dicséretben részesülnek:
„Akik, ha csapás sújtja őket, azt mondják: ’Mi bizony Allah szolgái vagyunk, és Hozzá fogunk visszatérni!’ Ők az Uruktól való dicséretben és könyörületben részesülnek, és ők azok akik [Allah útján] vezéreltek.” (Korán, 2:156-157)
Az érzéketlenség mély közönyt eredményez
A veszély, a katasztrófák, a járványok, a halál olyan tanulságos események, amik az emberek többségére hatást gyakorolnak, elgondolkodtatják őket. Vannak azonban olyan emberek is, akik nem hatódnak meg különösebben ezektől a dolgoktól, lelkiismeretükön nem hagynak nyomot ezek a dolgok. Vannak közöttük olyanok is, akik számára ezek az események csupán egy-egy hír a TV-ben, amit megnéznek, vagy formálisan említett esemény, amit elintéznek pár hétköznapi kifejezéssel. Aki ennyire érzéketlen, az óvatlanul viselkedik a nagyon jelentős eseményekkel szemben is, semmilyen reakciót nem látni rajta, nem gondolkodik el azon, amit megtapasztalt, hanem képes ugyanúgy folytatni mindennapi életét, mint addig. Természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a megrázó események kapcsán az embernek pánikba kell esnie, el kell szomorodnia, érzelmileg ki kell borulnia vagy meggondolatlanul kell cselekednie, hanem azt, hogy vannak olyan emberek, akik az igazán lényeges dolgokkal szemben is közömbösek, és nem tanulnak belőlük.
