„Allah bizony nem szégyelli, hogy példázatot hozzon akár egy szúnyogról vagy valami annál nagyobbról is. Bizony akik hívők lettek tudják, hogy ez az Uruktól való igazság, akik azonban hitetlenek [maradtak], azt mondják: ’Mit akart Allah ezzel a példázattal?’ Sokakat visz tévelygésbe, és sokakat vezérel általa (az Igaz útra). Ám csupán a vétkeseket viszi ezúton tévelygésbe.” (Korán, 2:26)
A bevezetőben már hangsúlyoztuk, Isten a Koránban nagyon gyakran hívja arra az embereket, hogy kutassák a természetet és vegyék észre a „jeleket”, amiket Isten teremtett bennük. Hiszen minden, ami csak van az Univerzumban, legyen bár élő vagy élettelen, jeleket hordoz magán, mely igazolja „teremtett voltát”, és minden azért létezik, hogy „Teremtője” erejét, tudását és művészetét tükrözze. Az embernek használnia kell az eszét és felelős azért, hogy észre vegye Isten jeleit és megismerje Istent.
Minden élőlény egy-egy jel, bár van néhány, amire Isten különösen felhívja a figyelmünket. Egyikük a szúnyog.
A szúnyog látszólag értéktelen és egyszerű élőlény, ám abból a szempontból, hogy Isten jeleit hordozza magán, figyelemre és kutatásra méltó, és az embernek el kell gondolkoznia rajta. Ezért „Allah bizony nem szégyelli, hogy példázatot hozzon akár egy szúnyogról vagy valami annál nagyobbról is.”
A SZÚNYOG NEM MINDENNAPI KALANDJA
Az ember általában annyit tud a szúnyogról, hogy vérszívó és vérrel táplálkozik. Pedig ez egyáltalán nem így van. Ugyanis nem mindegyik szúnyog vérszívó, csak a nőstények. Ráadásul nem is azért szívnak vért, mert ezzel táplálkoznak. A nőstény és a hím szúnyogok is virágnektárral táplálkoznak. Az egyetlen ok, ami miatt a nőstény szúnyogok mégis vért szívnak az, hogy petéik fejlődéséhez szükség van a vérben megtalálható fehérjére. Más szóval, a nőstény szúnyog azért szív vért, hogy biztosítsa fajának fennmaradását.
Mielőtt rátérnénk a szúnyogok további jellemzőire, észben kell tartanunk valamit: ha tudatosan vizsgáljuk ezt az élőlényt, amelyre Isten az ájában felhívja a figyelmet, egyértelmű és nyilvánvaló tény, hogy a szúnyogok nem jöhettek létre véletlenül. A szúnyogokat is Isten teremtette, akárcsak a többi élőlényt a Földön.
A szúnyog legszokatlanabb és leginkább csodálatot ébresztő tulajdonságainak egyike kifejlődésének folyamata. Hogyan lesz az apró lárvából kifejlett szúnyog? A történet a következő:
A nőstény szúnyog, nyáron vagy az őszi hónapokban a fejlődő petéket nedves levélre vagy egy kis kiszáradt tóra rakja. Az anyaszúnyog, a hasán található finom érzékelőkkel először a földfelszínen megfelelő környezet után kutat petéi számára. Ha talál egy megfelelő helyet, megkezdi a peték lerakását. A kevesebb, mint egy milliméter hosszúságú peték egyesével vagy csoportokban sorakoznak egymás mellett. Vannak olyan fajok, amelyek petéiket tutajszerűen, szorosan egymás mellé rakják le. Némely petecsoport több, mint 300 petéből áll.
Az anyaszúnyog által gondosan lerakott fehér színű peték azonnal sötétedni kezdenek és egy-két óra leforgása alatt teljesen feketévé válnak. Ez a sötét szín fontos a peték védelme érdekében, megakadályozza, hogy a rovarok illetve a madarak észrevegyék őket. A környezethez igazodva, melyben a petéken kívül más lárvák is vannak, megváltozik a színük, és ez védelmezi meg őket.
A színváltozás, különféle folyamatokon át, meglehetősen bonyolult kémiai reakciók eredményeképpen valósul meg. Természetesen, sem a peték, sem a lárvák, sem pedig az anyaszúnyog nincsenek tudatában a szúnyogok különböző fejlődési stádiumainak illetve színváltozásuknak. Arról sincsen szó, hogy ezek az élőlények maguktól hoznának létre egy ilyen rendszert, vagy hogy ez a rendszer véletlenül keletkezett volna. A szúnyogok, attól a perctől kezdve, hogy megjelentek, ezzel a rendszerrel együtt jelentek meg.
KIBÚJÁS A PETÉBŐL
Amikor a költési időszak befejeződik, az aprócska lárvák, szinte egyszerre ugyanazon időben kezdenek előbújni a petékből. Mivel élelemellátásuk folyamatos, gyorsan növekednek. Rövid idő elteltével bőrük megfeszül, ami megakadályozza, hogy tovább nőjenek. Ez azt jelenti, elérkezett az első vedlés időszaka. Ebben a periódusban a bőr, mely meglehetősen kemény és merev, könnyen elszakad. A szúnyoglárva még kétszer fog vedleni, amíg eléri a teljes fejlettséget.
A módszer, ahogyan a lárvák táplálkoznak, rendkívül érdekes. Van két nyúlványuk, ami olyan, mint egy szőrös legyező, ezzel apró örvényeket hoznak létre a vízben, így biztosítják, hogy a baktériumok és más mikroorganizmusok a szájuk felé áramoljanak. A lárvák a vízben fejjel lefelé állnak, légzésüket pedig egy olyan tömlő segíti, amit a búvárok használnak és amely hasonlatos ahhoz a berendezéshez, ami biztosítja a tengeralattjárók számára, hogy hosszú ideig a víz alatt maradjanak. Testük nyúlós nedvet választ ki, mely megakadályozza, hogy a víz be tudjon folyni azokba a buborékokba, ahonnét a levegőt nyerik. Láthatjuk, hogy ez az apró élőlény számos egyensúlyi állapot összjátékának köszönhetően marad életben. Ha nem lenne a légtömlő, a lárvácska életképtelenné válna. Ha nem lenne a ragacsos folyadék, a légbuborék megtelne vízzel. Ha pedig ez a két rendszer nem egyszerre működne, hanem más-más időben egymástól függetlenül, az a szúnyog halálához vezetne ebben a korai periódusban. Ez is azt bizonyítja, hogy a szúnyog minden mechanizmusával tökéletes formában bukkant föl, vagyis teremtés eredménye.
Az apró lárvák még egyszer vedlenek. Az utolsó vedlés nagyban különbözik a többitől. A lárvák elérkeztek az utolsó, „báb” stádiumba, hogy aztán igazi szúnyog legyen belőlük. A báb, amiben eddig tartózkodtak, igencsak feszül rajtuk. Ez azt jelenti, hogy a bábnak immár ki kell bújnia bőréből. Az előbukkanó állat annyira más, hogy nehéz elhinni, ugyanarról az élőlényről van szó, csak más fejlődési szakaszról. Ez a folyamat oly bonyolult és oly törékeny, hogy nyilvánvaló, sem a lárva sem a szúnyog nem lehetett a kitervelő…
Az utolsó átváltozás során elzáródnak a légbuborékok, melyek egy cső segítségével nyúltak a víztükör fölé, így az állat félő, hogy levegő nélkül marad. Az újonnan előbújó élőlény azonban már másképpen lélegzik: a fején található két csövecske segítségével. Még mielőtt kibújna a bábból, kidugja a csövecskéket a vízből. A szúnyog immár jócskán kifejlődött. Csápjai vannak, akár az antennák, ormánya, lába, mellkasa, szárnyai, hasa, szemei pedig szinte az egész fejét elfoglalják. Készen is áll a repülésre.
A báb a fejnél válik le az állatról. Ennél a szakasznál a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha víz szivárog a bábba. A szétválási ponton azonban a szúnyog fejét egy jellegzetes ragacsos folyadék borítja, amely megakadályozza, hogy a fej a vízzel érintkezzen. Ez egy igen fontos pillanat. Mivel a legapróbb szélmozgás is előidézheti, hogy az állat a vízbe essék és megfulladjon, a szúnyog kénytelen úgy előbújni, hogy kizárólag lábaival érintse a vizet. És sikerül is neki!
De vajon az első szúnyog hogyan tett szert erre a „képességre”, miután kifejlődött? Vajon a lárva magától „határozta el”, hogy háromszori vedlés után szúnyog lesz belőle?
Természetesen nem. Nyilvánvaló, hogy ez az élőlény, melyet Isten példaként állít az emberek elé, szándékos teremtés eredménye.
Ami a szúnyog „vérszívó” technikáját illeti, ez egy olyan részletes struktúrák együttműködéséből adódó összetett rendszer függvénye, amelytől elakad az ember szava.
A szúnyog, miután rászállt a célpontra, ormányának apró ajkai segítségével először kiválaszt egy pontot. Szívószervét, ami hasonlatos egy injekciós tűhöz, speciális tok védi. Vérszívás közben ez a tok visszahúzódik a szívószervről.
A bőr átlyukasztása nem úgy történik, ahogy mi azt gondolnánk, nem a szívószervet döfi az állat a bőrbe. Ez a feladat a két állkapocsra vár: a szúnyog felső állkapcsa olyan éles, akár a kés pengéje, az alsó állkapcson pedig hátrahajló fogak találhatók. Miközben az alsó állkapcsát a szúnyog előre-hátra mozgatja, mintha fűrészelne vele, a felső állkapcsát használva mintegy elvágja a bőrt. Amikor a szívószerv, melyet az így keletkezett sebbe helyez eléri az eret, a fúrómunka véget ér. A szúnyog akkor már megkezdte a vérszívást.
Mint tudjuk, az emberi test tartalmaz egy véralvadást elősegítő enzimet, amely azonnal megállítja a helyi vérzést, ha az erek a legkisebb mértékben megsérülnek. Ez az enzim nagy problémát kellene, hogy jelentsen a szúnyog számára. Hiszen a szúnyog ütötte sebre a test azon nyomban reagál, a vér alvadni kezd, a seb pedig normális esetben beforr. Ez azt jelentené, hogy a szúnyog bizony nem tud vért szívni.
Neki azonban nincsenek ilyen problémái. Teste ugyanis egy speciális folyadékot választ ki, amely semlegesíti a véralvadásért felelős enzimet. Mielőtt a vérszívást megkezdené, ezt a folyadékot fecskendezi az illető élőlény érfalán ütött nyílásba. Így aztán semmi gond, a szúnyog elérte, amit akart. A szúnyogcsípés helyén jelentkező viszkető érzés és duzzanat is ennek a véralvadásgátló folyadéknak a hatásaként jelenik meg.
Ez, kétségtelenül nem mindennapi folyamat, és a következő kérdéseket juttatja az eszünkbe:
Egyszerű a válasz ezekre a kérdésekre: a szúnyog ezekre nem képes. Nem rendelkezik sem a megfelelő értelemmel, sem kémiai információi nincsenek, és hiányzik a „laboratóriumi” felszereltsége is, amellyel ezt a folyadékot elő tudná állítani. Végül is egy pár milliméteres, értelem és tudat nélküli szúnyogról beszélünk!…
Isten az, aki ilyen hihetetlen, rendkívüli és csodálatos rendszerrel megáldotta őt, Ő az, aki megteremtette az embert is és a szúnyogot is, „Aki Ura az egeknek és a földnek, és annak, ami a kettő között van”.
